Olaszország tündöklő mozaikok és ipar

Az É-i városok, mint Torino és Milánó, ipari és kereskedelmi beállítottságúak, akárcsak versenytársaik bárhol Európában. Az életszínvonal magas; az autók és a második ingatlantulajdon aránya például magasabb, mint Nagy-Britanniában. Az elsőrendű vasútvonalak – feltűnően alacsony díjszabással – és a kiváló autósztrádák gyors és kényelmes közlekedést biztosítanak mindenütt É-on. Dél-Olaszország, a Mezzogiorno, azaz „a déli nap hazája” mindezzel tökéletesen ellentétes. Itt a becsület és a középkori magatartásnormák parancsolnak: szenvedélyes ragaszkodás a családhoz, örökös bizalmatlanság a kívülállókkal szemben.

Szicíliában, Nápolyban és Calabriában olyan titkos bűnszövetkezetek léteznek, mint a maffia és a camorra. A paraszt gazdálkodók a lepusztult domboldalakból igyekeznek életet nyerni. Beletörődés és reménytelenség jellemzi ezt a nap perzselte vidéket, ahol a csodavárás az általánosan uralkodó életszemlélet. A föld java része néhány gazdag földbirtokos tulajdona, akik a D-en szerzett profitot É-on fektetik be, és Dél-Olaszország gazdasági boldogulásában kevéssé érdekeltek. Az idősebb nemzedékek küszködése láttán elkeseredett olasz fiatalok a csaknem biztos munkanélküliséggel nem kívánnak szembenézni. A 19. sz. óta rengetegen elhagyták Dél-Olaszországot, és az É-i városi övezetekbe költöztek.

A kormányok sokáig nem vettek tudomást a Mezzogiorno-problémáról, és ily módon kevés hívet és befolyást szereztek D-en; épp ez az egyik magyarázata annak, hogy a bűnszövetkezetek, mint a maffia (Szicíliában) és a camorra (Nápolyban) annyira megerősödhettek. Az olaszoknál régi hagyomány védelemért a társadalom hatalommal bíró és befolyásos tagjaihoz fordulni. A múltban ezek gazdag, gyakran kegyetlen földbirtokosok voltak; manapság a maffiózók vették át a patriarcha szerepét.

Az 1960 utáni politika és gazdasági fejlődés eredményeként számos D-i város jellegében ugyancsak megváltozott, ilyen például Nápoly (Alfa Romeo autók), Taranto (acél) és Siracusa (petrolkémia). A legfőbb távlati törekvések: bőséget teremteni D-en, hatalmas ipari üzemeket – acélgyárakat, vegyipari üzemeket és kőolaj-finomítókat – létesíteni a tenger menti városokban.

Ma azonban még kis üzemek sincsenek, és az intézményeknek vagy a beruházásoknak folyósított pénzügyi segítség rendszerint ismeretlen zsebekben tűnt el. Az 1990-es évek elején valóságos letartóztatási és öngyilkossági járvány tömege sújtotta az olasz felsőbb osztályt, hozzájárulva a vezető pártok bukásához és a jobboldal színre lépéséhez (amely ugyancsak gyorsan gyanúba került). A vizsgálóbírók politikusokat, jelentős gyárosokat tartóztattak le, akik közül néhányan inkább a halált választották a megalázó nyilvános leleplezés helyett.

Az Észak és Dél közötti különbségek ellenére a történelmi örökség, a kultúra, a művelt és kifinomult ízlésű itáliaiak alkotásai – közös, maradandó dicsőség. Délen, Paestumban, Selinuntében és Agrigentóban a görögországiak szépségéhez mérhető ókori templomok állnak, valamint olyan öntözőrendszerek, amelyeket az arab gyarmatosítók vezettek be ezer évvel ezelőtt. Közép-Olaszországban található Firenze, a reneszánsz bölcsője és Róma. Köröttük Leonardo da Vincit, Dantét és Szent Ferencet idéző tájak terülnek el, ahol a dombtetőn városkák és a domboldalon teraszok termik századok munkájának gyümölcsét.

Genova kivételével az É-i városok többsége annak a nagy síkságnak a szélén helyezkedik el, amelyet Olaszország legnagyobb folyója, a Pó épít és szel át. A városok mint gyöngysor fűződnek fel a Milánótól az Adriáig húzódó nyílegyenes római út, a Via Emilia mentén: Piacenza, Parma, Reggio nell’ Emilia, Modena, Bologna, Imola, Faenza és Forli. Az út a népszerű fürdőhelynél, Rimininél éri el a tengerpartot. E városok közül a legfontosabb Bologna, amely a campaniai Capuával áll vitában a legrégibb város titulusáért: csaknem 3000 éve megszakítás nélkül lakják a várost.

A síkság É-i felén a városok az alpesi völgyek bejáratánál sorakoznak. Ezek ugyancsak ókori alapításúak, de sokuknak jelentős ipara fejlődött ki a múlt század során. Torino (FIAT gépkocsik), Ivrea (Olivetti írógépek és elektronika), Biella (gyapjú), Varese (gépipar), Como (selyem), továbbá a gépipari városok: Lecco, Bergamo, Brescia. A városok harmadik sorához tartozik (a „felföld” és az „alföld” között) Vercelli, Novara, Milano, Padova és Treviso.

Említendők még a Pó folyó partján, illetve közelében levő városok: Pavia, Cremona, Mantova és Ferrara. Végül a folyó deltájában fekszik a páratlan Velence és Ravenna: Velence, a „tengerek királynője” kiemelkedő rangját magasztos múltja, művészeti öröksége és sziget volta magyarázza, Ravennáét pedig az a tény, hogy egykor a nyugat-római birodalmi székhely szerepét töltötte be.

Közép-Olaszországot a völgybeli legjelentősebb Észak-toscanai városokon (Firenze, Pistoia, Pisa, Lucca) kívül hegyi települések jellemzik. Többségük Dél-Toscanában, Umbriában és Marchéban található. Különleges alaprajzú a hegygerincen szétterülő, csillag alakzatú Urbino és a háromszögletű Siena. A többi, például Perugia és Assisi festőien simulnak a zöldellő lejtőkhöz.

D-nek ugyancsak vannak hegyi városai, a legfeltűnőbb Enna és Erice Szicíliában. A legjelentősebb D-i városok a tengerparton találhatók, és görög-római eredetűek. Közéjük sorolható Nápoly, Brindisi, Taranto, Reggio di Calabria, Messina, Catania, Siracusa és Agrigento. A bizánci uralom számos D-i város klasszikus hagyományait gazdagította, de később a feudalizmus a városi és vidéki élet általános stagnálását idézte elő.

Az ipar fejlődése

Ez a városfejlődés az 1950 óta tartó nagymértékű iparosodás következménye. Olaszország a II. világháború utánig elsősorban mezőgazdasági ország volt. Az iparosodás régebbi szakaszai – például Velence és Firenze középkori textilgyártása vagy a 19. sz. végén Lombardia textil- és gépgyártása – nem voltak országos jelentőségűek.

A II. világháborúban a hadseregek letarolták a vidéket, a városokat, a gyárakat lebombázták; kétmillió munkanélküli – köztük sok korábbi katona és nincstelen paraszt – forradalommal fenyegetett. Az életszínvonal ijesztően alacsony volt az észak-európai országokéhoz képest. Mégis, Olaszország egy modern reneszánsszal újjáéledt a háború hamvaiból.

A fellendülésnek két fő szakasza volt. Az elsőt az 1950-es, 1960-as évek Japán utáni legnagyobb mértékű ipari konjunktúrája jelentette. A bruttó nemzeti termék 1950 és 1962 között megkétszereződött, és úgy tűnt, az elkövetkező években megismétlődhet ez a teljesítmény, de az 1970-es évek elején a kőolaj világpiaci ára a négyszeresére emelkedett, óriási megrázkódtatást okozva egy olyan gazdaságban, amely az importált tüzelőanyagtól függ.

Olaszország csupán kevés szenet és kőolajat termel ki, bár számottevő vízenergiát fejleszt az Alpokban, és földgáza is sok van a Pó alsó völgyében. A második fejlődési szakasz akkor kezdődött, amikor az ország belépett az Európai Gazdasági Közösségbe (alapító tagként). Ez új piacokat jelentett és több iparág – elsősorban az autó-, elektronikai-, cipő- és ruházati ipar – fejlődését vonta maga után, valamint azt, hogy az olasz munkások szabadon kereshettek munkát külföldön.

Két jelentős népvándorlás indult: az 1950-es, 1960-as évek folyamán sok munkás vándorolt ki más közös piaci országba – főleg Franciaországba és Németországba -, ugyanakkor több mint kétmillió ember költözött a mezőgazdasági övezetekből – főként D-ről – Rómába és a Milánó, Torino és Genova által bezárt „ipari háromszögbe”.

A kivándorlás az 1980-as években befejeződött. A vendégmunkások kezdtek visszatérni külföldről szülőfalujukba. Amint az emberek a vidéken maradást vagy a kisvárosokban való letelepedést választották, megállt az olyan városok fejlődése, mint Milánó, Torino, Genova, Velence és Trieszt.

Olaszország

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük