Mély szociális szakadék
Az olasz társadalom eléggé rétegződött, súlyos osztályellentétekkel és a társadalmi ranglétrán való előbbre jutás csekély lehetőségével. Az évszázados idegen uralom, az itáliai arisztokrata családok öröklött hatalma és a krónikus munkanélküliség miatt az egyes társadalmi csoportok között tátongó szakadék szinte áthághatatlan. Az osztályellentétek története messzire nyúlik: a múltbéli banditizmustól a Vörös Brigádok városi terrorizmusáig, amelyek 1978-ban elrabolták és megölték az akkori miniszterelnököt, Aldo Morót.
A szociális egyenlőtlenséget az olasz oktatási rendszer is tartósította azzal, hogy a történelemnek és a klasszikus nyelveknek kiemelt fontosságot tulajdonított, s a magolást elébe helyezte a dús fantáziát igénylő feladatoknak. A tanárok többnyire középosztálybeliek voltak, és a D-ről vagy tradicionális kultúrájú környékről származó munkásságnak idegen kultúrát közvetítettek. 1968 óta azonban alapvető változások történtek, amit az is bizonyít, hogy 1985-re az egyetemisták fele munkás vagy paraszt származású. Ma Olaszországban igen magas az egyetemi hallgatók aránya.
Számos társadalmi probléma a II. világháború idején történt pusztításnak és a nagyvárosok háború utáni terjeszkedésének a következménye. Az ország legtöbb részén a városok rohamosan fejlődtek – Ny-on, a D-ről bevándorolt munkát keresők miatt, szembeszökőbben. A 100 000-nél népesebb városban élő olaszok aránya az 1951-es 35-ről 1981-re 50%-ra nőtt.
A nagyvárosok külső negyedei különösen lélekölőnek tűnnek: egymás mellé zsúfolt hatalmas bérházak, csöppnyi közterülettel és kevés kommunális szolgáltatással. Az önkormányzati lakásfejlesztés nem számottevő, a szegényebbek lepusztult lakásokban élnek, a legkirívóbbak Nápoly közepén találhatók. Gyakran a legelemibb szolgáltatást sem biztosítják, és az új telepek egy része az alapvető közegészségügyi feltételeknek sem felel meg.
Ingatag kormányok
Olaszország gazdaságának háború utáni dinamikus fejlődése nehezen egyeztethető össze politikai rendszerének stagnálásával. Az országban nyolc jelentős nemzeti párt van: a kommunista, szocialista, szociáldemokrata, köztársasági, kereszténydemokrata, liberális, monarchista és az újfasiszta. Több mint negyven évig nem volt olyan párt, kivéve 1948-ban a kereszténydemokratákat, amely abszolút többséget szerzett volna bármelyik választáson, és a kormányokat a közép- és baloldali pártok ingatag szövetsége jellemezte. Ez volt a többpárti politikai patthelyzet klasszikus esete, ami végül is új politikai entitások előlépéséhez
vezetett, mint az Umberto Bossi vezette föderalista Lega Nord (Északi Liga) és a Forza Italia, amelyet Silvio Berlusconi, a legjelentősebb magántévécsatornák tulajdonosa hozott létre. Az 1994-es márciusi választásokon – az új választási törvényeknek és a választók radikális változtatási igényének köszönhetően – a Berlusconi vezette jobboldali Szabadság Pólusa átütő győzelmet aratott. Győzelme azonban nem volt hosszú életű, ugyanannak az évnek a végén lemondatták. Az 1996 áprilisában tartott országos választás egy középbal koalíciót, a Romano Prodi miniszterelnök vezette „Olajfa Szövetséget” juttatta hatalomra. Az új kormány helyzete nem könnyű: az állami kiadások csökkentésére népszerűtlen gazdasági intézkedéseket kénytelen foganatosítani, így Olaszországnak talán sikerül majd bejutnia az Európai Valuta Unióba.
A háború után fontos politikai törekvés volt a körzeti közigazgatás létrehozása. Elsőként négy körzet – Szicília, Szardínia, Valle d’Aosta és Trentino Alto Adige – szerzett speciális státust 1946 és 1949 között. 1963-ban Friuli-Venezia Giulia csatlakozott hozzájuk.
Ez a döntés a szigetek és a határvidékek kulturális jellegzetességeinek elismerését jelentette. Valamennyiben, kivéve Szicíliát, az olasz mellett második hivatalos nyelvet is használnak: ladint és németet Trentinóban, friulit Fruli-Venezia Giuliában, franciát Valle d’Aostában. A decentralizáció második szakasza az 1970-es évek elején történt, amikor a további 15 körzetben is kialakították az önálló közigazgatást. Azt remélték, hogy a jogkör átruházása a helyi önkormányzatokra enyhíti a központosított politikai rendszerrel járó tehetetlenséget, és lehetővé teszi a helyi ügyekben való nagyobb helybeli részvételt.
Az Északi Liga azonban még így sem tudott elegendő támogatást szerezni szeparatista céljainak megvalósításához, valamint az önálló „Podania” állam létrehozásához.
