Építészet 2. utazás előtt külföldön és itthon

Az építészet téma második része (1. rész itt). Archaikuskor, Szecesszió, Klasszikus kor, hellenizmus, Római művészet, Ókeresztény építészet, Bizánci építészet, Román stílus, Gótikus stílus, Reneszánsz, Barokk stílus, Historizmus/Eklektika külföldön, Historizmus/Eklektika Magyarországon, Bauhaus, Organikus, vagy szerves építészet és Bioépítészet

Archaikuskor
A Kr. e. 6-5. században virágzó kultúra emlékei főképp templommaradványokból állnak. E kor vívmányai közé tartoznak a férfi test arányait követő dór és a női test arányait másoló ión oszlopok, de a templomok oromzatát és falait is ekkor kezdték domborművekkel, úgynevezett timpanonokkal és frízekkel ékíteni. A kor jelentős alkotásai közé tartozik az olimpiai Héra-templom, a Héraion, mely i. e. 600 körül épült dór stílusban. Az archaikus templomnak mára csupán kétlépcsős alépítménye, lábazati fala és néhány oszlopa maradt fenn.

Klasszikus kor
A Kr. e. 4-5. században fénykorát élő stílusra a harmonikusabb építésrend jellemző. A korszak újítása volt a korinthoszi oszlopfő is, az optikai hatásokkal tudatosan számoló építészek lassan a színház klasszikus formáit is kialakították. A kultúra fejlődésével addig ismeretlen funkciót betöltő épületek jelentek meg, így a zenei előadások helyszíneként szolgáló ódeion, a piactér, vagyis az agora, a testgyakorlás központjaiként a gymnasionok, a versenypályák, vagyis a stadionok, a theatronoknak nevezett hegyoldalakba vájt és szabadtéri színházak, valamint a ló- és kocsiversenyek színhelyeként a hippodromok. Ekkora már a városok is szabályos rend szerint épültek fel, a városképet a kavicsmozaikkal ékített luxusvillák színezték. Az úthálózat és a csatornarendszer sem volt ismeretlen fogalom a kor embere számára. A klasszikus korban épült többek közt az athéniak fellegvára, vagyis az V. században emelt Akropolisz, a híres delphoi jósda szentélye, és az Athéné tiszteletére épített, márványból készült Parthenon is.

A hellenizmus kora
Kr. e. 330-300 körül az addig külön létező iskolák és stílusok hirtelen összeolvadtak. Fellendült a városépítészet, mely új középületeket tervezésére inspirálta a művészeket. Elsősorban derékszögű úthálózatokat terveztek ekkor, melyek középpontjában az agora állt. Ekkor jelentek meg a tanácsházak, a közfürdők, a könyvtárak, az elit magánpalotáinak és villáinak árnyékában a szegények számára felhúzott bérházak és a múzeumok, de szintén ekkor épült az első világítótorony és körszínház, vagyis amphitheatrum is. A hellenizmus korának fő vívmánya mégis az ív, a boltozat és a kupola megalkotása volt. Bár hirtelen a mozaikművészet is nagy lendületet kapott. A hellenizmus korának kiemelkedő építményei közül meg kell említeni a pergamoni fellegvárat, mely mellett a királyi paloták, kaszárnyák és tárházak is helyt kaptak és az ókor hét csodájának egyikeként számon tartott halikarnasszoszi Mausszoleumot, mely Mausszolosz káriai király és felesége hatalmas sírépítményeként épült Kis-Ázsiában az i. e. 4. század közepén. Az épület sajnos már a 16. században elpusztult részben földrengés, részben egy ostrom következtében. Az ásatások során csak alapjait és szobrászati díszeinek egyes töredékeit sikerült feltárniuk a régészeknek.

Római művészet
A római művészet aranykorát vitathatatlanul a görög művészetnek köszönheti, így nem csoda, hogy építészetében a templomépítészet volt túlsúlyban. Bár az etruszkoktól is átvettek bizonyos elemeket, így a donga, a kereszt és a gömb boltozatot, melyeket aztán tovább is fejlesztettek. Épületeikre ezért az oszlopok és pillérek is jellemzőek. Átriumos, csarnokszerű lakóházaik elengedhetetlen tartozékát képezte a medence, ahová egyébként az esővíz is folyt. A római építészet szintén legendás épületeket hagyott az útókorra, jelesül a Vespasianus és Titus császárok által emeltetett római Colosseumot, a Pantheont, melynek padlóját ma is az eredeti márványlapok borítják, vagy említhetnénk akár Pompei megmaradt épületromjait is. Ugyancsak a kor hatalmas építészeti létesítményeinek számítottak a városok vízellátását biztosító római vízvezetékek, melyek közül egyet, mely ma is hídként funkcionál, miközben legfelső ívsora a vizet vezeti, Nimesben találunk, ez a Pont du Gard híd.

Ókeresztény építészet
A Római Birodalom területén kialakuló művészeti stílus az első évszázadokban fejlődött ki, kezdetben párhuzamosan fejlődött a római antik művészettel. A keresztény művészet igazi fordulópontját Konstantinus császár 313-ban kelt rendelete jelentette, mely nem csak a szabad vallásgyakorlást engedélyezte, a bazilikák terjedésének is teret nyitott. Előtte az üldözött hívők földalatti, sziklába vájt helyeken, a katakombákban gyülekeztek, ennek falait előbb festményekkel, majd kőszarkofágokkal, reliefekkel ékítették. Az antik templomokkal szemben a keresztény templomokban a belső tér kapott hangsúlyt, melyre a kultikus áldozatbemutatás miatt volt szükség. Így a korinthoszi vagy ión oszlopokat, melyeket boltív vagy vízszintes gerendázat kötött össze is a templombelsőkbe száműzték, melyek 3 vagy 5 hajóra osztották a belteret. A középső hajó mindig magasabb és szélesebb volt a többinél, itt kaptak helyt az ablakok is és árasztották el természetes fénnyel a templomot. A bazilika elengedhetetlen tartozéka volt továbbá a fedetlen átrium is a keresztelőkúttal, ahol a keresztségen még át nem esett hívek várakoztak. Az ókeresztény templomok sorából kiemelkedik a régi római Szent Péter-bazilika, és a Santa Maria Maggiore is. Ekkoriban szintén elterjedt volt a mauzóleum-építészet, melynek egyik kiemelkedő példája a Ravennában található Theodorik-síremlék. Az emlékmű különlegessége, hogy kupoláját egyetlen hatalmas kőtömbből faragták ki. Szintén a kor vívmányai közé tartozott a centrális alaprajz felfedezése és elterjesztése, melyből a soron következő bizánci építészet is inspirálódott.

Bizánci építészet
A bizánci esztétika elveit Konstantinápolyban, a Bizánci Birodalom művészeti életének központjában határozták meg. A bizánci építészet, mely virágkorát a VI. században élte, a keleti és a görög-római hagyományokat ötvözte a kereszténység szellemével, szem előtt tartva, hogy isten földi képviselője nem más mint a császár. Nem vitás tehát, hogy a művészet az isteni törvénynek lett alávetve. A kor jelszava, akár a kupolák tökéletesítése is lehetett volna. Az egyházi hatalmat az impozáns, pillérekkel alátámasztott, kupolás, központi elrendezésű építmények szimbolizálták, melyekhez egy-egy félkupolával fedett tér is csatlakozott, amiket újabb, kisebb félkupolákkal bővítettek. Ez figyelhető meg a bizánci építészet legkiemelkedőbb alkotásán, a VI. században emelt Szent Bölcsesség templomán, vagyis a Hagia Szophián is. Szépségét baldachinos oltárai, domborműves szószékei, a kupola arany hátterű mozaikdíszítésének keleties pompája, a padlózat színes burkolása is emeli, mely mind-mind a bizánci császár hatalmát, és az isteni bölcsességet hivatott kifejezni. A bizánci építészet persze annál magasabbra tört, mintsem, hogy megálljon itt. A fejlődést az egyenlő szárú görög kereszt alakú kupolás templom jelképezte. A kupolán már ablakokat is vágtak, melyeken át természetes fényt szüremlett az időközben keskenyebbé és magasabbá vált épületekbe. Rendkívüli hangsúlyt kapott a külső térhatás, a falakat jobban tagolták, a felhasznált építőanyagok is nagyobb változatosságot mutattak. A színes homlokzatok téglából, kőből és habarcsból építkeztek. A 11.-12. századi bizánci építészet kimagasló példája a velencei Szent Márk templom. A bizánci stílus ugyanebben az időben jutott el Oroszországba is, ahol aztán önálló stílusként élt és fejlődött tovább, melyet a négyzetes alaprajz, a ferde tető és a kupola fémjelzett. Az orosz reneszánsz bizáncias szellemű alkotására a Vaszilij Blazsennij-székesegyház szolgáltat kitűnő példát.

Román stílus
A román stílus, más néven romanika a 10–12. században terjedt el Európában. A stílus nevében, melyet egy 19. századi francia művészettörténész, Caumont honosított meg, szereplő román szó a római tükörfordításaként értelmezendő. A román építészet legmeghatározóbb épületei közé a templomok és kolostorok tartoztak, melyek a harcos egyház, a belviszályokkal és külső fenyegetésektől egyaránt sújtott kereszténység jegyeit tükrözték. Erre utalnak a kor templomainak zömök formái, vastag falai és lőrésszerű ablakai is. A román stílusú templomok megőrizték a kora keresztény bazilika hosszanti elrendezését, fő részeit az előcsarnok, a hosszház, a keresztház, a szentély, a kórus, az altemplom, a kripta, és a sekrestye képezték. Jellegzetességük közé tartozott továbbá a kúpos torony és a toronypár is. Az egyetlen apszisból álló szentélyben kapott helyt az oltár, amit egy magas, úgynevezett szentélyrekesztővel is elválasztottak. A templomok belsejét freskókkal vagy mozaikképekkel ékítették. A félköríves záródású ablakok iker-, vagy rózsaablakok voltak. A romanika újítása volt a bélletes kapu is, melyet geometrikus és növényi ábrák, esetleg szobrok ékítettek. A romanika aszketikus típusú, bibliai szenteket, vagy szent királyokat imitáló szobrait merevség jellemzi, a kor művészei érzelmeket ugyanis nem ábrázoltak. A sima, csavart, pikkelyes, gyűrűkkel osztott vagy összecsomózott, gyakran ikeroszlopokat, vagy oszlopkötegeket rajnai vagy kockafejezetnek nevezett oszlopfőkkel zárták le, melyek nevükhöz híven kocka alakúak voltak ugyan, alul mégis gömbszerűre csiszolták s faragott díszítésekkel borították őket. A kockafejezet az idő haladtával redős és trapézfejezetté alakult, de a román építészet kései emlékeit már bimbós és leveles kehelyfejezetet díszíti, mely voltaképp már átmenetet képez a gótikus stílusba. Ezzel szemben az oszloplábazatok az attikai ión mintát követték. A dongaboltozatot lassan felváltotta a tágasabb terek létrehozására is alkalmas bordás keresztboltozat. A romanika egyik kiemelkedő alkotása a jáki templom.

Gótikus stílus
Az olaszok által kezdetben csak barbárnak csúfolt gótika, mely nevét Giorgo Vasarinak, a híres művészettörténésznek köszönheti, az érett középkor művészetének egyik irányzata. Értelmezni csak a romanika segítségével lehet, hisz mindkettő egyazon kulturális közegnek, a középkori művészetnek megnyilvánulása. A szakemberek a gótikát csak archeológiai kultúrának fogadják el, hisz emlékei vagy elpusztultak, vagy a 19. század historizáló műemlékvédelmének estek áldozatul, mint például a budavári Mátyás-templom. Így a kultúra megértéséhez elengedhetetlen a szellemi rekonstrukció. A romanika és a gótika építészetének legszembetűnőbb különbsége az épületek súlyában, tömörségében, illetve kecsességében mutatkozik meg. A félkörívet felváltó csúcsívnek köszönhetően ugyanis a gótika könnyű falszerkezetekkel operált, karcsúbbá váltak a tartóoszlopok, pillérek is. A teherhordó oszlopok helyére faragott kőcsipkés ablakokat, vagyis mérműveket vágtak, miáltal az épületek világosabbak, fényesebbek lettek. A támpillérek az épület külsejére kerültek, melyeken úgynevezett fiatornyok egyensúlyoztak. A gótika művészei azonban nem elégedtek meg karcsú templomaikkal, a várakat is elkezdték díszíteni, főleg azok bejáratai, lovagtermei és kápolnái lettek egyre ékesebbek. E tendencia persze a polgárok lakóházait sem kímélte, a nemesek részére például, külön lakótornyokat emeltek. Az építőmesterek többsége még a paloták köveit is maga faragta. Ugyanebben az időben épültek az első egyetemek és kollégiumok is. Természetesen a stílus nem volt, nem is lehetett egységes Európa szerte, minden ország rányomta a maga bélyegét. A Párizs melletti Saint-Denis-i apátsággal és gyors egymásutánban épülő francia székesegyházakkal lassan kiforrtak a francia katedrális-gótika jellegzetességei, melyet aztán a szomszéd országok is magukévá tettek. Angliában a gótika a 12. század második felétől a 16. század közepéig tartott, három stílusszakaszra oszlott. 1180 és 1250-ig az átmeneti, vagy korai angol gótika élte virágkorát, 1250-1360 között az érett vagy dekoratív gótika, 1360-1550 között pedig a késői vagy függőleges. Utóbbi 1480 utáni változatát nevezik Tudor-stílusnak is. A magasba törő francia felépítés helyett az angolok a vízszintes terjeszkedést részesítették előnyben. Spanyolországban a francia mintát követték, melyet a mór építészet is befolyásolt, hatására mindent elborítottak a pazar és fényűző díszítések. Itáliában a kezdeti ellenkezéshez híven csak nehezen honosodott meg a gótika. A templomok felépítése és szerkezete is egyszerűbbé vált a franciákénál, a vízszintes tagolás inkább az angol mintát követte. Németország a kiforrott francia gótikát tette magáévá, bár az helyi vonásokkal is dúsult, gazdagodott. Például az oldalhajók végéhez egyszerű, sokszögzáródású szentélyeket építettek. A francia gótika egyik kiemelkedő mesterműve a roppant látványos, kőcsipkékkel gazdagon díszített Reimsi katedrális is.

Reneszánsz
A reneszánsz nem csupán művelődéstörténeti és művészettörténeti korszak volt, valódi kulturális mozgalom, mely a középkort lezárandó, valódi művészeti megújulást hozva söpört végig Európán a 16. században. Bölcsőjeként a 14. századi Itáliát tartjuk számon. A reneszánsz festőit és szobrászait legendás alkotásaikkal együtt mindenki fejből citálja, kicsit mostohább sors jutott viszont a kor építészeinek, akik ugyancsak maradandót és páratlant alkottak ekkoriban. A festészethez hasonlóan, a reneszánsz építészetet, melynek legfőbb jellemzője az emberléptékű harmóniára való törekvés volt, is a klasszikusok inspirálták. Az első ízben reneszánsz jellegzetességeket mutató épületeket Firenzében találjuk, közülük is kimagaslik a Filippo Brunelleschi által tervezett Santo Lorenzo és a Pazzi-kápolna. A reneszánsz építészet azt a humanista, mélyen emberközpontú filozófiát tükrözte, mely a világosság és a tiszta elme fényességével szegült szembe a középkor minden sötétségével és összes boszorkányságával. A művészek törekedtek a klasszikus antikvitás újjáélesztésére is, melynek kiváló példája a Ruccelai palota. A kiforrott reneszánsz stílus 1500 körül, a quattrocentóban bontakozott ki Rómában, a kor méltán leghíresebb építményének, az eredetileg Donato Bramante tervezte Szent Péter-bazilika felépülésének köszönhetően. Mint tudjuk a mester halála után az épületen többek közt Michelangelo is dolgozott. A késő reneszánsz, vagyis a cinquecento kezdetét 1550-ben a kolosszeum-motívum megjelenése jelentette. Az épület homlokzatát ekkoriban már két vagy akár több emelet magasan is oszlopokkal szórták tele.

Barokk stílus
A reneszánszt követő barokk, mely közvetlenül a manierizmusból fejlődött ki, elődjéhez hasonlóan szintén stílustörténeti korszak és korstílus volt, mely 1600-tól 1750-ig tartott. A korstílus jelszavai a bonyolult minták, a pazar díszítés, melyről egyébként olasz nevét a nyakatekert okoskodást jelentő baroccót is kapta, illetve a monumentalitás voltak. (Késői ágait, a copfot és a rokokó stílust külön bekezdésben tárgyaljuk majd.). A barokk bölcsője szintén Itália volt, azonban e stílus minden ízében különbözött a reneszánsztól, még akkor is, ha annak stílusjegyeit vette át és fejlesztette tovább. A barokk a teremtés tökéletességét hivatott kifejezni az emberléptékű világban, ennek számlájára írható részletekbe menő kidolgozottsága is. Vallásosságából kifolyólag a barokk építészet legfőbb alkotásai is templomok voltak, melyek páratlan, olykor már túlzásokba hajszolt díszítettségükkel, aranyozásaikkal, márványdíszeikkel próbálták elkápráztatni az egyszerű hívőket, egyszersmind ráébreszteni őket a római katolikus Anyaszentegyház egyedüli hatalmára és nagyszerűségére. A barokk építészet alapmotívumai közé tartozott a kedvelt csigavonal, de az addigi geometrikus formákat szerették egyébként is meghajlítani, legyen szó akár alaprajzokról, akár homlokzatokról, vagy épületbelsőkről. Úgy hitték, építményeiket egyedül így tehetik földön túlivá és mozgalmassá. A barokk építészek kedvelt módszerei közé tartozott az illúziókeltés is, a teret díszítményeikkel, festményeikkel növelték meg. Ékes példája ennek a templomok homlokzatának volutája, mely a tornyot hullámvonalban köti össze a főhajóval, azt sejtetve, hogy még mögötte is tart az épület. A kor palotái sem maradtak mentek a díszítésektől, gyakran bírtak mennyezetre festett kupolabelsővel, bár toronnyal nem rendelkeztek. Az illúziókeltés nagymesterei szívesen építettek tükörtermeket is, melyek végtelenek mutatták a királyi, főudvari kastélyok belterét. Ennek egyik ekletáns példája a Versailles-i kastély pompás Tükörgalériája.

Rokokó
A barokk késői, monumentalitását vesztett változata, mely díszítőstílusként vált ismertté, olyannyira, hogy önmagában álló rokokó építészet nem is létezik, a 18. század folyamán, kivált a XV. Lajos alatti Franciaországban és Németországban terjedt el. Neve a rocaille szóból származik, mely kagylót jelent. A kor épületei és patkóalakú lakóházai kívülről klasszikus szigorúságot és józanságot tükröznek. Az építmények belterének díszítése viszont minden szilárd formát felold többszörösen hajlított, cifra görbéivel. Az ornamentika közkedvelt motívumai a csigák és kagylók, a különböző növényi részek, főképp folyondárok és virágok, melyek aszimmetrikus elrendezést kapnak. A homlokzaton akár kövér angyalfigurák, úgynevezett puttók is megjelenhetnek. A stílus legmeghatározóbb épületei a würzburgi érseki palota mellett az ugyancsak würzburgi Sólyom-ház, de példaként hozhatnánk fel a volt Fehérkereszt Vendégfogadót is, mely a budapesti Batthyány téren állt.

Copf
A copf, vagyis a klasszicizáló későbarokk stílus a 18. század utolsó évtizedeiben terjedt el Közép-Európában. Akárcsak a rokokó, ahogy neve is jelzi, a barokk egyik késői ága, mely egyes elemeiben már a klasszicizmust előlegzi. Magyarországon a copfstílus számos remekműve fennmaradt, közülük csak néhány a Fellner Jakab tervezte Egri Líceum, a Veszprémi Vár tűztornya, vagy a székesfehérvári Püspöki palota.

Klasszicizmus
A barokk után következő nagy stílustörténeti korszak és korstílus a 18. század második felétől a 19. század közepéig uralta a közgondolkodást és a művészeteket. Nevét, az osztályt jelentő, latin classicus szóról kapta. A klasszicizmus célkitűzése volt, hogy művészei elé az ókori görög-római alkotásokban megvalósuló eseményeket, szabályokat, hagyományokat állítsa kívánatos és egyúttal követendő példának. Így a mesteremberek a világ minden tájáról Rómába sereglettek tanulmányozni az ókori világ fennmaradt kincseit. Lelkesedésüket csak fokozni tudták az 1750-es években kezdődő ásatások, melyek a dél-itáliai romvárosokat, Pompeiit és Herculaneumot tárták fel. Bár a klasszicizmus őshazája szintén Róma volt, a korstílus a legkimagaslóbb fejlődést mégis Frankhonban produkálta. Winckelmann esztétikája, mely kifejtette, hogy csak egyetlen művészi szépség van, az ókori művészet vívmányaként becsben tartott mérték, szimmetria, rend és egyszerűség szinte dogmává érett ekkoriban. Nem csoda hát, hogy a barokk és rokokó mozgalmasságát, a klasszicisták fennkölt és harmonikus szépségideálja váltotta fel. A szellemi hátteret Winckelmann munkássága mellett a felvilágosodás kori polgári kultúra adta, mely a jelenségek ésszerű magyarázatán túl, minden körülmények közt az egyszerűségre törekedett. Hogy a klasszicizmus végül a mindennapi életben is gyökeret verhetett a francia forradalomnak és vezetőinek tudható be, akiknek eszménye a görög demokrácia volt. A napóleoni klasszicizmusban, melyet más néven empire stílusnak is nevezünk, a nők ruhájától kezdve a bútorkészítésig bezárólag minden az antik kultúrának rendelődött alá. Maradandót a korstílus mégis az építészetben alkotott, elterjedésének a 19. századi gazdasági fejlődés is kedvezett. Egyre több lett a polgári megrendelő, akiknek a stílus puritánsága, áttekinthető alaprajza és térelosztása éppen megfelelt. A szigorú arányok mellett a klasszicizmusra a rokokó ellentétjeként az egyenes vonalak voltak jellemzőek. Az épületeket antik jellegű díszítményekkel, oszlopokkal, timpanonokkal látták el. Ekkor emelték az első, soklakásos városi bérházakat, melyek megjelenése még palotaszerű volt. A templomok Európa szerte az antik templomok mintáját követték, de még a tőzsdepaloták, múzeumok, színházak esetén is az antik alkotások váltak irányadóvá. Ez idő tájt épült Párizsban a római Panteon mása, a Zeusz athéni szentélyét imitáló Madeleine-templom, de a római diadalívek mintájára szintén ekkor emelték a Carousellt és a Place de Gaulle téri Diadalívet is. Klasszicista stílusban épült a szentpétervári Izsák székesegyház, a londoni British Múzeum, a washingtoni Capitolium, de még a mi Nemzeti Múzeumunk is a debreceni Református Nagytemplommal egyetemben.

Romantika
A 18. század végén kialakuló romantika, mely virágkorát a rákövetkező század első felében élte az utolsó egységes korstílus, mely több művészeti ágban is képes volt éreztetni hatását. A 19. század második felét már a későromantika és a romantikából burjánzó különféle irányzatok, az eklektika és historizmus uralták. A korstílus végét gyakran a híres francia festő, Eugéne Delacroix halálának időpontjával jelölik. A romantika építészetében elsőként a neogótika jutott kulcsszerephez, melyet egy múltba vágyó angol nemes, Horace Walpole hívott létre, mikor a gótika elemeiből építkezve felépítette Stawberry Hill névre keresztelt kastélyát. A Charles Barry tervezte londoni parlament és a híres Tower Bridge is neogótikus stílusban épült, Magyarországon Ybl Miklós alkotása, a fóti templom képviseli azt. A gótika után a barokk, a romanika és a reneszánsz elemei kerültek leporolásra. Újra felfedezték őket, megalkotva a neostílusok kiterjedt családját, úgyis, mint a neoreneszánszt, a neorománt, a neobarokkot. Tulajdonképp a 19. század második felének építészete, a historizmus és az eklektika, is ezekből a neostílusokból táplálkozik. A romantika egy másik irányzata előbb az indiai és közel-keleti, majd a bizánci és a mór elemeket vegyítette. Magyarországon ez utóbbit a Vigadó építésze, Feszl Frigyes képviselte. A vasvázas építészet, mely majd az eklektikára lesz igazán jellemző, egyelőre kuriózumként ugyan, de már a század közepén megjelent. A modern építészet előfutárainak ekletáns példái közé nemcsak az 1880-as években emelt Eiffel-torony tartozik, Joseph Paxton öntöttvasból és üvegből álló londoni kristálypalotája is, melyet tervezője az 1851-es világkiállításra álmodott meg.

Historizmus/Eklektika
A romantikában gyökeredző historizmus, mely voltaképp történetiséget jelent, az elmúlt korok stílusainak utánzását és újraélesztését tűzte ki művészi feladatául, ennyiben tehát megegyezett a klasszicizmussal. A művészettörténeti korszak a 19. század második felében bontakozott ki Európában és Amerikában. A neostílusok keveredésével megszületett a historizmustól elválaszthatatlan eklektika is, melyet akkoriban külön irányzatként tartottak számon. Bár a rendszerváltás előtti Magyarországon egybehangzóan az eklektika kifejezést használták, nyíltan becsmérlő értelemben. Mint annyi minden egyéb, a historizmus fogalma is csak a rendszerváltást követően került pontos meghatározásra.

Historizmus/Eklektika Magyarországon
Magyarország késő 19. századi építészete a kései romantikával és az eklektikával összefonódva igen sajátos képet mutat. A városiasodás folyamata már az 1867-es kiegyezést követően megindult, Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítésével pedig az útvonalak szabályozása is kezdetét vette. A városi villák és bérpaloták ebben az időszakban méregdrágák voltak, minden luxussal felszerelve (luxus alatt persze ne jacuzzira és plazmatévére gondoljunk, istállóra, kocsiszínre, és az emeletenként elhelyezett angol vécére). Ugyanakkor különös gondot fordítottak az épületek szintezésére, az alsó emeletek tágas helyiségeikkel, kovácsoltvas erkélyeikkel a dzsentrirétegé voltak, míg a felsőbb, kevésbé jó adottságokkal rendelkező szinteken a szegényebb rétegek osztoztak. Az igazi villák zöme az Andrássy út külső szakaszán épült. Ebben az időben a munkáslakóház fogalma sem volt idegen a kor emberétől. Ezeket általában a MÁV építette alkalmazottjai elszállásolására. A kor keresztény templomai eklektikus stílusjegyeket tükröztek, az egyre gyarapodó számban megjelenő kórházak és kulturális létesítmények pavilonos formát öltöttek. A századforduló előtt számos bank és hitelintézet épült a város előkelő terein, de a Nyugati és Keleti Pályaudvar is ekkor nyitotta meg kapuit. Ami ennél is fontosabb ekkor írtak ki pályázatot az állandó Országház megépítésére, melyen végül Steindl Imre neogótikus terve győzedelmeskedett. Az építkezéseket 1885-ben kezdték, s noha az épület csak 1904-ben tündökölhetett teljes pompájában, 1902-ben már használták. Kétségtelen tény, hogy Budapest ebben az időszakban fejlődött világvárossá, a fent említetteken túl, Ybl Miklós tervei alapján ekkor épült a Szent István bazilika és az Operaház is. A késő eklektika átnyúlt még a 20. századba is, a korszak két nagy építésze a Néprajzi Múzeum tervezőjeként elhíresült Hauszmann Alajos és a Városligeti Vajdahunyadvár, illetve Mezőgazdasági Múzeum megálmodója, Alpár Ignác volt.

Historizmus/Eklektika külföldön
Természetesen az eklektika Nyugat-Európa építészetére is rányomta bélyegét, sokan már a londoni Parlamentet is idesorolják, ám a párizsi Sacré Coeur és az Opera, vagy Rómában II. Viktor Emánuel síremléke már vitathatatlanul idetartozik. A korszak építészetére jellemző a vasszerkezetek egyre nyíltabb felhasználása is.

Szecesszió
A 90-es évektől az első világháborúig uralkodó szecessziós irányzat a historizálás ellenében lépett fel a századforduló tájékán. A szecesszió az antik eredetű díszítést elvetve növényi elemekből, burjánzó indákból és kacsokból alakította ki sajátos díszítőrendszerét. A korábbi épületek vízszintes párkányai hullámformát öltöttek kerülve a megvetett, merev párhuzamosságot. A szecessziót, mely aztán minden országban különbözőképp fejtette ki üdvözítő hatását (erre utal egyébként változatos elnevezése is, melyről kicsivel később ejtünk szót), afféle úttörőnek is tekinthetjük, mely szabad jelzést adott a modern törekvéseknek. Egyesek az avantgárd legősibb fázisát tisztelték benne. Korszakalkotó jelentősége továbbá, hogy az épületek és azok berendezésének azonos stílusban való megtervezésére törekedett, nem kultiválta a neostílusok zagyva egyvelegét. Míg az Osztrák-Magyar Monarchiában a Sezession szó terjedt el a szecesszió jelölésére, Franciaországban új művészetnek, azaz Art Nouveaunek nevezték, s bár ma az angolok is így hívják, Nagy-Britanniában kezdetben a modern stílus, vagyis a modern style volt a hivatalos neve. Németországban a „Fiatalság” című folyóirat után a Jugendstil és a „hullámstílust” jelentő Wellenstil használata terjedt el, Spanyolországban a Modernismoé, Olaszországban a virágos stílusé, a stile floreale-é, az USA-ban pedig a Tiffany style-é. Míg az osztrák szecessziót a Bécsi Iskola mesterei határozták meg, kivált Otto Wagner, a bécsi szecesszió vezető építészmestere, akinek többek közt a bécsi Majolikahaus őrzi kéznyomát, a spanyol modernismo mestere kétségkívül Antoni Gaudí volt. A katalán mester legmeghatározóbb épülete közé tartozik a híres Sagrada Família, a Güell park, a Casa Milà és a barcelonai Casa Batlló is. Az angol szecessziós építészet mestereként, a Glasgow-i Művészeti Iskola megépítőjét, Charles Rennie Mackintosht szokták tekinteni, a belgák pedig Victor Hortára, a brüsszeli Maison Solvay, a Palais d’Aubecq és a Tassel–ház megépítőjére voksolnak. A francia szecessziós építészetet két jelentős alkotó képviseli, Hector Guimard, akinek a párizsiak metrójukat köszönhetik és Émile André, akit csak a Nancy Iskola képviselőjeként emlegetnek. A németek August Endellre, a müncheni Elvira Haus szülőatyjára büszkék, nekünk magyaroknak pedig Lechner Ödönre, az Iparművészeti Múzeum megalkotójára és a stílus magyar irányzatának kezdeményezőjére illik emlékeznünk, valamint Quittner Zsigmondra és a Vágó-fivérekre a Gresham Palotáért, Kós Károlyra a kolozsvári Kakas templomért. Az új stílus hamarosan az úri középosztály körében is követőkre lelt, így Temesváron, Marosvásárhely/t, Kiskunfélegyházán, Kecskeméten, Tiszakécskén és Kiskunhalason ma is számos szecessziós lakóházat találunk.

Bauhaus
A 20. századi Bauhaus nem csupán építészeti, iparművészeti iskola is volt, melynek alapítója a később Hitler fasizmusa elől Amerikába emigráló Walter Gropius volt, tanárai pedig olyan nagyságok mint Kandinszkij, Klee, vagy a magyar származású Moholy-Nagy László, aki nem mellesleg Chicagóban alapította meg az Új Bauhaust. A stílus szintén magyar követői közé tartozott Molnár Farkas és Breuer Marcell is. A Bauhaus-iskola fogalmazta és hirdette meg első ízben a modern, funkcionalista építészet elveit, mely sajátossága volt, hogy az épület rendeltetésébőlt indul ki, vagyis annak rendelte alá mind az alaprajzot, mind a szerkezeti elrendezést. A Bauhaus irányzata elfogadta továbbá a művészi alkotás eszközeként a gépet, és nem becsülte alá az ipar és a technológia fontosságát sem. A funkcionalizmus fogalmához kapcsolódott a konstruktivizmus elve, mely a formai kiképzésre vonatkozott. A stílus művészeinek csak olyan formai megoldásokat szabadott alkalmazniuk, ami a konstrukcióból, vagyis magából a szerkezetből következett. Ezt ékesen mutatja a Bauhaus dísztelen székháza is. A konstruktivista modern építészet az esztétikai hatást nem a díszítőelemek használatával próbálta elérni, mint például, korábban a szecesszió, a tömbök arányaira, a vonalak ritmusára, összhangjára épített, az anyagok felületi szépségeit hangsúlyozta és igyekezett harmonikus színeket használni. A modern esztétika elveivé tehát a célszerűség és az anyagszerűség váltak. A konstruktivizmus követői így a szecesszió híveihez hasonlóan a berendezés egészét igyekeztek az épület külsővel szinkronba hozni. A konstruktivizmus magyar példájaként a Központi Orvostudományi Kutatóintézetet említhetnénk.

Organikus, vagy szerves építészet

Bár a funkcionalizmus gyökereiből nőtt ki, ha mondhatjuk így, az organikus építészet egy lépcsővel még feljebb lépett. Kialakulása az építészet nélküli építészetben kezdődött, a kifejezést Frank Lloyd Wright használta elsőként saját munkáira. Az irányzat követői olyannyira a természetességre helyezték a hangsúlyt, hogy épületeikkel is azt a hatást szerették volna kelteni, mintha az egyenesen a természetből nőtt volna ki. A mesterséges alkotásnak harmonikus egységet kellett alkotnia környezetével, így a felhasznált anyagokra, az épület méretére, alakjára, de még gondolatiságára is hatványozottan odafigyeltek. A szerves építészetnek mindezeken felül még regionálisnak is kellett lennie, így igazodnia volt muszáj a hely „szelleméhez”, kötődnie kellett a település és a nemzet hagyományaihoz, funkcionalista gyökereinek köszönhetően pedig még az egyetemességhez is. Egyedül a hatalomhoz nem lehetett köze. Bár a szerves építészetnek létezik egy másik értelmezése is, mely szerint hozzátartoznának a legrégebbi építmények és a mai primitív társadalmak lakóépületei is, mi a fentebbi meghatározást vesszük alapul. A szerves építészet másik kulcsfontosságú meghatározója volt, hogy nem épület, hanem ember centrikusnak tekintették. A stílus építészeinek mindig a minimumra kellett törekedniük, például minimális szerkezetekkel fedni le a nagy tereket. Így aztán lakóépületeik, melyeket előszeretettel neveztek hajléknak is, hajlított és íves felületeket kaptak. Az irányzat jeles képviselői voltak többek közt Alvar Aalto, Rudolf Steiner, Friedensreich Hundertwasser, de egyesek még Gaudit is idesorolják. A magyarországi szerves építészet legfőképp a magyar népi építészet elemeiből merített. Utóbbi jeles képviselőjeként említhetjük Makovecz Imrét, akinek a makói Hagymaházat, vagy a Csíkszeredai templomot is köszönhetjük.

Bioépítészet
Tulajdonképpen a szerves építészethez tartoznak a napjainkban divatos, úgynevezett bio- vagy ökoházak is, melyeket főleg Svájcban találunk szép számmal. A bioépítészet kifejezés nem mást takar mint a természetes anyagokkal történő építkezést. Kialakulása a Föld népességének egyre növekvőbb ütemű gyarapodására vezethető vissza, melynek hatására a fogyasztás mértéke is emelkedik a termelés növelésének szükségességét okozva. A véges természeti kincsek felélésén túl, elég csak korunk pazarló energiafelhasználásra gondolnunk, de említhetnék akár a fokozott hulladéktermelést, vagy a káros anyagok kibocsátásának emelkedését, egyszóval magát az urbanizációt is. Az alternatív energiaforrásokat használó, napkollektoros, sövénytetős, de mindenképp méregdrága (bár hosszútávon kifizetődő) bioházak nemcsak a globális felmelegedés problémáját orvosolhatják, a fent felsorolt kihívásokra mind megoldást nyújthatnak. A legújabb kutatások már fatörzsből kialakított, úgynevezett lélegző, odúszerű bioházak létrehozásán kísérleteznek, melyeknél a természet és a „mesterséges” építmény tökéletes szimbiózisa valósulna meg. A designos külsővel rendelkező bioodúnak minden előnye és pozitív tulajdonsága mellett, azért a térelosztással például még nem sikerült teljesen megbirkóznia. A társas lénynek kikiáltott ember ugyanis elég valószínűtlen, hogy élethosszig tartó magányra rendezkedne be egyszemélyes odújában. Konklúzióként levonhatjuk tehát, hogy bár az ökoházaknak mindenképp van jövőjük, nem biztos, hogy az extrémitások is élet-, működőképesek lehetnek.

Végezetül a 21. század építészetéről azt is meg kell állapítanunk, hogy sem egységes építészeti korstílus, sem építészeti stílusok nem jellemzik. Leginkább az egyes irányzatok keveredése, vagy egymás mellett élése figyelhető meg korunkban.

Passzív vagy energiatakarékos házaké a jövő? A jelen biztos az övék, mert a nyugodt, stressz mentes életet szolgálják egy lassanként bővülő jómódú rétegnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.