1983-ban népszavazást rendeztek – kizárólag fehér szavazók részvételével: azt remélték, ezzel bebizonyíthatja az ország, hogy egy demokratikusabb kormányzati berendezkedés felé mozdul el. A népszavazás egy új, háromkamarás parlamenti rendszert hagyott jóvá, amelyben külön-külön háza volt a fehéreknek, a színes bőrűeknek és az ázsiaiaknak, a hatalom azonban továbbra is szilárdan a fehérek kezében maradt, főleg az államelnökében, aki első ízben volt teljes körű végrehajtó hatalommal felruházva. Ez az új dél-afrikai alkotmány a feketéknek nem adott érdemben választójogot. A feketék körében elégedetlenséget keltett az, hogy nem származott valós hasznuk az új alkotmányból. Az ókonzervatív afrikánerek viszont úgy vélték, hogy túl sok jogot adtak ki a kezükből, ezért kiváltak a Nemzeti Pártból – saját Konzervatív Pártot alapítottak.
Az alkotmány, ahogyan ezt többen megjósolták, csődöt mondott. Ráadásul ez a kudarc egy olyan időpontban következett be, amikor – nagyrészt a nemzetközi kereskedelmi szankciók következtében és a külföldi tökének az országból való menekülése nyomán – aggasztó mértékű gazdasági hanyatlás kezdődött.
A Dél-afrikai Köztársaság hosszú éveken át tevőlegesen részt vett szomszédai – Angola és Mozambik – destabilizálásában: ez azonban a visszájára fordult. A szomszédban folyó háborúk hevessége alábbhagyott, az országot pedig elárasztották az olcsó, illegális úton könnyen beszerezhető automata fegyverek. A gyilkosságok és egyéb erőszakos cselekmények száma riasztó módon megszaporodott.
1989-ben változás történt az államelnöki poszton, amikor Pieter Willem Botha helyébe Frederik Willem de Klerk került, aki a kormány részéről tárgyalásokat kezdett az Afrikai Nemzeti Kongresszussal (ANC), amelynek számos vezetője több mint 25 éve volt bebörtönözve. Ekkor többeket szabadon bocsátottak.
1990. február 2-án de Klerk egy sor alapvető intézkedést jelenteti be. Feloldották az Afrikai Nemzeti Kongresszust, a Pánafrikai Kongresszust és a Dél-afrikai Kommunista Pártot betiltó rendelkezéseket, és bejelentették, hogy 27 évi raboskodás után rövidesen szabadon bocsátják Nelson Mandelát, a legismertebb bebörtönzött vezetőt.
Hosszan tartó tanácskozások folytak egy ideiglenes alkotmány elkészítéséről és egy nemzeti egységkormány létrehozását célzó választásokról, amelyeken minden nagykorú dél-afrikai szavazhat. Eközben azonban fokozódott a vérontás. A vérengzések nagyrészt a feketék lakta településeken és vidéken történtek, az ANC és a zuluk által támogatott Inkatha Szabadságpárt között dúló rivalizálásból eredően, bár egyes tanyák és templomi gyülekezetek ellen is intéztek támadásokat. Az ANC és a vele szövetséges Dél-afrikai Kommunista Párt „mozgó tömeges akciónak” nevezett kampányt folytatott, ennek keretében széles körű sztrájkokra is sor került, amelyek nagy kárt okoztak a gazdaságnak.
A homelandtket újra egyesítették a Dél-afrikai Köztársasággal; ennek következtében és a jobboldali aktivisták reakciója nyomán szórványosan erőszakos cselekményekre került sor.
Eközben valamennyi érintett fél képviselőinek részvételével tovább folytak a tárgyalások egy új, ideiglenes alkotmány megszövegezéséről és egy nemzeti egységkormány felállításáról. A választásra 1994 áprilisában került sor, és meglepően békésen folyt le. Az eredmény azonban nem okozott meglepetést.
Az ANC a leadott szavazatoknak közel 63%-át szerezte meg, s ezzel a 400 tagú nemzetgyűlésben 252 mandátumhoz jutott, de nem érte el a kétharmados többséget, amelynek révén egyoldalúan is megváltoztathatta volna az alkotmányt. A Nemzeti Párt, amely több mint négy évtizedig monolitikus, minden ízében egységes kormánypárt volt, 82 mandátumot szerzett, az Inkatha Szabadságpártnak 43 mandátum jutott, és a főleg afrikánereket tömörítő Szabadságfrontnak 9 mandátummal kellett megelégednie. Az ország új arculatot öltött – olyat, amelyről sokan nem is képzelték, hogy ez még az ő életükben valósággá válik. Az átalakulás folyamatát az 1995-96-os helyi választások zárták le. A fehérek uralma hivatalosan 1994. május 10-én én véget, amikor Nelson Rolihlahla Mandela a Dél-afrikai Köztársaság új elnökeként letette a hivatali esküt. Az országot haladéktalanul visszafogadták a nemzetek világközösségébe, és számos nemzetközi szervezetben visszanyerte tagságát, amelyekből annak idején kizárták – így az el nem kötelezett országok mozgalmában, az Afrikai Egységszervezetben, valamint – több mint 30 évi távolmaradás után – a Nemzetközösségben is.
