A búrok háborús vezetői – „a tábornokok” – közül többen a politikai élet előterébe kerültek. Legtöbbjüket az angolok nagyra tartották – többek között Louis Bothát, a Dél-Afrikai Unió első miniszterelnökét, és Jan Smuts tábornokot, akinek nagy szerepe volt az új ország alkotmányinak kidolgozásában, majd az I. világháború után a Népszövetség létrehozásában, és a holizmus filozófiai rendszerének kidolgozójaként is hírnevet szerzett. 1919-től 1924-ig, majd 1939-ben a Dél-afrikai Unió miniszterelnöke volt.
1912-ben megalakult a Dél-afrikai Bennszülött Nemzeti Kongresszus. Később ebből jött létre az Afrikai Nemzeti Kongresszus, ANC, amely az 1994-es választások győztese lett. Céljai között szerepelt az afrikai egység megteremtése, a társadalmi és gazdasági haladás és a politikai jogok kiterjesztése a feketékre. A Bennszülött Nemzeti Kongresszus megalakulása után szinte azonnal meghozták a bennszülött földekről szóló törvényt, amely szilárdan beépítette a jogrendszerbe az elkülönített területek elvét, és a lakosságnak akkor 67%-át kitevő feketék számára a mezőgazdasági terület mindössze 8,5%-ának igénybe vételét engedélyezte.
Smutsot, aki egy afrikánsz és angol ajkúakból álló mérsékelt párt vezetője volt, 1948-ban kiszorította a hatalomból a szinte kizárólag afrikánsz nyelvűeket tömörítő Nemzeti Párt. Az újonnan megalakult, mereven tekintélyelvű, konzervatív kormány mintegy 46 évig tartotta kezében a kormányrudat. Az alapvető apartheidtörvények legtöbbjét dr. Dániel François Maian, volt holland református lelkész első nemzeti párti kormánya idején hozták meg. Az apartheid igazi atyjának mégis Maian bennszülöttügyi miniszterét, Hendrik Frensch Verwoerdot tartották.
Verwoerd 1958-ban került a miniszterelnöki bársonyszékbe, és a politikai életben vezető szerepet játszott egészen 1966-ig, amikor politikai gyilkosság áldozata lett. Ez idő alatt az afrikáner republikanizmus új erőre kapott, miután egy, csak fehérek részvételével megtartott népszavazás csekély többséggel a köztársasági államforma mellett döntött. Az új Dél-afrikai Köztársaság belpolitikája elfogadhatatlan volt a brit Nemzetközösség számára, ezért 1961-ben megszűnt tagsága, és megalakulását egyedül ünnepelte meg.
A kezdeti években a Dél-afrikai Köztársaság impozáns gazdasági fellendülést ért el, ennek ellenére az apartheid miatt fokozódó nemzetközi ellenállással kellett szembenéznie. Ennek a politikának egyik pillére volt a vegyes házasságokról és erkölcstelenségről szóló törvény, amely törvényen kívül helyezte a fehérek és „nem fehérek” közötti házasságkötést és nemi kapcsolatot. Egy másik törvény biztosította, hogy a városokban a fehér, a fekete, az ázsiai és a színes bőrű lakosok külön-külön területeken lakjanak, rendszerint úgy, hogy a fehérek zöldövezeti negyedekben laktak, míg a feketéket és színes bőrűeket városszéli „kis településekre”, illetve „lakhelyekre” telepítették ki. A „beáramlást szabályozó” rendszer intézkedései szerint a városban lakó feketéknek útlevélhez hasonló dokumentumot kellett magukkal hordaniuk, amivel igazolták, hogy jogosan tartózkodnak az elkülönített területen. A törvény nem ismerte el a feketék szakszervezeteit, tagjaiknak megtiltották a szervezett tárgyalásokon való részvételt, és megvonták tőlük a sztrájkjogot is. A parlamenten kívüli ellenzék vezetőit üldözték és börtönbe csukták, szervezeteiket betiltották.
Az apartheid szorgalmazóinak az volt a céljuk, hogy egy olyan, fehérek uralta Dél-Afrikát hozzanak létre, ahol szinte egyetlen fekete sem tarthat igényt állampolgárságra. Ezt olyan rendszer alapján kívánták elérni, amelyben a gúnyosan „bantusztánoknak” nevezett etnikai alapú rezervációkat, úgynevezett törzsi homelandeket alakítottak ki. Amikor a feketéket a „fehérek” számára fenntartott városokból és egyéb területekről elköltöztették, a megfelelő homelandben telepítették le őket, amelyeknek jogilag polgárai voltak. A homelandek megfelelő időben folyamodványt nyújthattak be a dél-afrikai kormányhoz, amelyben autonómia megadását kérhették, hogy végül „függetlenséget” nyerhessenek. 1994-re, amikor ez a rendszer összeomlott, már nem kevesebb mint tíz ilyen állam alakult, amelyek közül négy – Bophutswana, Transkei, Ciskei és Venda – „független” volt, jóllehet ezt a függetlenséget saját vezetőiken kívül csupán a Dél-afrikai Köztársaság ismerte el. Ezek az államok együttesen az ország területének mintegy 14%-át foglalták el.
A homelandeket munkaerőforrásnak tekintették, és a kormány külön koncessziókat nyújtott „határ menti ipari létesítmények” céljára – olyan érdekeltségeknek, amelyek hajlandók voltak gyáraikat vagy a homelandek területére vagy azok határaihoz közel telepíteni. A feketéknek összetett követelményrendszernek kellett megfelelniük, ha a homelandeken kívüli városok valamelyikében akartak letelepedni, a legtöbben szerződéses munkát vállaltak, így lakhatási joguk attól függött, hogy rendelkeznek-e – rendesen évente megújítandó – érvényes munkaszerződéssel.
