A régi csaták színhelye túlélte a megpróbáltatásokat, és ma az európai egység központja
Európa országai közül Belgium szolgál a legtöbb meglepetéssel. Nem a táj miatt, amelyet a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetnénk lenyűgözőnek, sem a lakói miatt, akik megnyugtatóan átlagos nyugat-európaiak – leszámítva azt, hogy sör és sült krumpli dolgában ízlésük kifinomultabb az átlagosnál. Nagyságáért sem csodálhatjuk, hiszen a 30 500 km2-nyi ország csak harmada Magyarországnak.
Maga az a tény meglepő, hogy a Belga Királyság egyáltalán létezik. Forradalmi helyzetben szakadt el az Egyesült Németalföldi Királyságtól. Mivel Belgiumnak nem volt saját uralkodóháza, Németországból való királyt ültettek a trónra (I. Lipót, 1831-65). Az ország a kezdetektől fogva két, etnikailag teljesen különböző, más nyelvet beszélő népcsoportot egyesített, amelyek között a feszültség és a vetélkedés több mint egy évszázadig megmaradt. Az immár tartósan két autonóm részre szakadt Belgium kivételes státust élvező fővárosával, Brüsszellel együtt minden nehézség ellenére fennmaradt.
Szerencsétlen konfliktusok
A Benelux-országok – Belgium, Hollandia és Luxemburg – mozgalmasabb múltra tekinthetnek vissza, mint bármely más, méreteiben hasonló térség Európában. A terület gyakran cserélt gazdát; váltakozva állt burgundi, német, spanyol, osztrák és francia uralom alatt. Protestánsok és katolikusok, forradalmárok és a birodalom hívei küzdöttek a földjén. Különösen Belgium volt balszerencsés, történelme során többször vált más népek küzdelmének színterévé.
Az itt zajlott nemzetközi összecsapások közé tartozik az 1815-ös Waterlooi csata, ahol a britek és a poroszok harcoltak a franciák ellen; az I. világháború állóháborúja a sárral telt lövészárkokban, ahol britek és franciák a belgákkal vállvetve küzdöttek a németek ellen; a II. világháború során pedig az Ardennek volt a szövetségesek és a németek egyik döntő összecsapásának színhelye.
Hosszú időbe telt, amíg Belgium jelenlegi területe és határai kialakultak. A mai határok csak az 1919-es versailles-i békeszerződés óta érvényesek, s azokat úgy határozták meg. hogy egyáltalán nem voltak tekintettel a határon belül élő népekre. Figyelmen kívül hagyva a 65 000 főt számláló német ajkú lakosságot, amely 1919-ben Eupen és Malmédy környékén került Belgium területére, a tízmilliónyi belga lakosság két részre oszlik: flamand (57,8%) és francia anyanyelvűekre (32%). Az utóbbiakat félrevezető módon vallonoknak nevezik, holott csak igen kis részük beszéli ezt a nyelvet. A modem Belgiumnak ez a megosztottság a fő jellemzője.
A franciák és a flamandok közti földrajzi választóvonal nagyjából Brüsszel magasságában húzódik K-ről Ny felé. Az É-i részen flamandul beszélnek, amely a holland nyelv egy dialektusa; ez a térség kultúráját és vallását tekintve Dél-Hollandiára emlékeztet. A választóvonaltól D-re a francia nyelv az uralkodó, a kulturális kapcsolatok Franciaországhoz fűzik a térséget.
