Gorbacsov reformjai
Sztálin utódai a fenyegető politikai és gazdasági csőd ellenére makacsul ragaszkodtak a kommunista irányvonalhoz. 1985-ben azonban az 54 éves Mihail Gorbacsovot választották a kommunista párt elnökévé. Az évente 18 milliárd USA-dollárnak megfelelő szovjet honvédelmi költségvetéssel a háttérben lassan megkezdődtek a tárgyalások az Egyesült Államokkal a rakéták számának csökkentéséről és a küszöbönálló „csillagháború” elkerüléséről.
Az új gazdasági program, a „peresztrojka” (átalakítás) és a „glasznoszty” (nyilvánosság) jegyében Gorbacsov választási reformokat javasolt, és enyhítette a szellemi élet szabadságát, a filmeket, könyveket és popzenét korlátozó cenzúrát. Szabadlábra helyeztek néhány jól ismert „másként gondolkodót”, és visszahívtak a Szovjetunióba Nyugatra távozott táncosokat, muzsikusokat és írókat. Gorbacsov nem csak az orosz gazdaság és társadalom átalakítását kezdte meg; a kelet-európai országoknak is alkalmuk nyílt saját kezükbe venni sorsukat.
A politikai élet demokratizálásával párhuzamosan azonban a nemzetiségi mozgalmak is fölerősödtek, a Szovjetunió több tagköztársasága hangot adott függetlenségi törekvéseinek. Gorbacsov igyekezett megakadályozni a Szovjetunió szétesését, de végül kénytelen volt elfogadni a szövetség felbomlását és 15 független állam, többek között Oroszország létrejöttét a korábbi unió helyett. Az önállóvá vált köztársaságok a következők: a balti köztársaságok (Észtország, Lettország és Litvánia), a három szláv köztársaság (Belorusszia, ma Fehéroroszország vagy Belarusz, Moldava, ma Moldova és Ukrajna), a Kaukázuson túli köztársaságok (Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán), Kazahsztán és négy közép-ázsiai köztársaság (Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Kirgízia, mai nevén Kirgizisztán).
Legtöbbjük fenntartotta korábbi kapcsolatainak egy részét Oroszországgal oly módon, hogy tagja lett a keleti kereskedelmi társulásnak, a Független Államok Közösségének (FÁK), amelyet elsősorban a volt szovjet tagállamoknak a világpiaci árnál valamivel olcsóbb orosz kőolajtól való függése tart életben.
A jelen és a jövő
Bár Oroszország belső átalakítása hatalmas lelkesedéssel kezdődött, a folyamat hamar lelassult. A Jelcin által irányított kormánynak kemény harcot kellett vívnia saját hazájában, főleg az elnök vezetési stílusát ellenző országgyűléssel szemben. 1993 októberében, miután Jelcin elrendelte a parlament feloszlatását, országgyűlési képviselők Alekszandr Ruckoj alelnök vezetésével fegyveres felkelést robbantottak ki. Az elnökhöz hű erők a lázadók által elfoglalt parlament épületének ágyúzását követően leverték a felkelést.
Az új alkotmány szerinti, 1993. decemberi választásokon, amelyek az első szabad választások voltak 1917 óta, meglepően sok szavazatot kaptak a Jelcinnel szemben álló erők. 1996 júliusában a nyilvánvalóan rossz egészségi állapotban levő Jelcin biztosan nyerte meg az elnökválasztást, de nemsokára nagy szívműtéten esett át, és hosszú hetekig nem vehetett részt a politikai életben. 1997 elejére állapota javult, és két reformista hívét első miniszterelnök-helyettessé nevezte ki.
Semmi sem példázta jobban az ország zűrzavaros állapotait, mint a Csecsenföldi háború. A kaukázusi köztársaság 1991 novemberében kikiáltotta Oroszországtól való függetlenségét, miután a hatalmat katonai államcsínnyel a magát elnöknek beiktató csecsen nacionalista Dzsakar Dudajev vette át. A csecsen nacionalistákkal több éven át folytatott szórványos összecsapásokban az orosz erők kudarcot kudarcra halmoztak. Dudajevet megölték, de az 1997 januárjában megtartott demokratikus választáson a csecsenek Aszlan Maszhadovot választották elnökké. Az általa 1997 májusában aláírt békemegállapodás szerint Csecsenföld névleg Oroszország része marad, de az oroszok gyakorlatilag sem politikai, sem katonai ellenőrzést nem gyakorolhatnak fölötte.
A 20. sz. végén Oroszország Jelcin elnök vezetésével próbálja továbbvinni a gazdasági reformokat. Azokat a reformokat, amelyek eddig egy szűk, gyakran korrupt, tehetős elitnek kedveztek csupán, miközben a lakosság széles tömegei ma sem élnek sokkal jobban, mint a cári időkben.
A gazdasági problémák mellett, amelyek minden bizonnyal csak jelentős tengeren túli segítséggel oldhatók meg, Moszkvát aggasztja a NATO korábban a Varsói Szerződéshez tartozó országokkal (Csehország, Lengyelország, Magyarország) való bővülése, valamint saját mintegy száz nemzetiségi kisebbségének elégedetlensége is – ezeknek a nemzetiségeknek az ÉNy-i Karéliától a távol-keleti Zsidó Autonóm Körzetig saját nyelvük és saját szokásaik vannak, s vonzó lehet számukra a csecsen modell. Oroszország kilátásai nem éppen rózsásak, az oly régóta várt gazdasági fellendülés még nagy áldozatokat kíván.
