A sivatagi országot egy ellentmondásos jellemű ezredes irányításával az olajdollárok röpítették a 20. századba
A Líbiai Arab Szocialista Népi Közösség és vezetője, Muammar Mohamed el-Kadhafi 1969 óta gyakran játszott provokatív szerepet a világ színpadán, és a nyugati nemzetek általában a gonosz szerepét osztották rá.
Líbia harcos tagja volt az Olajexportáló Országok Szervezetének (OPEC), amely kierőszakolta a nyugati országok gazdaságát megrázó 1970-es évekbeli óriási olajáremeléseket. Gerillamozgalmak élvezték világszerte Líbia anyagi támogatását. Az országot a nemzetközi politikai porondon állandóan bírálták gerillák és terroristák állítólagos kiképzése miatt, és számos bűncselekményért tették felelőssé. Fegyvereket és pénzt küldött a libanoni muzulmánoknak és baloldali milicistáknak, az etióp kormány ellen harcoló eritreaiaknak, a nicaraguai Amerika-ellenes erőknek és a britek ellen harcoló ír Köztársasági Hadseregnek.
A Kadhafival és gerillákat támogató tevékenységével szemben táplált amerikai harag 1986. április 15-én tetőzött, amikor az Egyesült Államok terrorizmussal kapcsolatos célpontokat bombázott Líbia területén. Sok ország helytelenítette a támadást. Az 1988-as Lockerbie légi katasztrófa után, amellyel líbiai terroristákat gyanúsítottak, az ENSZ az 1990- es évek elején különböző szankciókat rendelt el Líbia ellen.
Kadhafi hatalmának, gazdagságának otthon és külföldön egyaránt az olaj az alapja. 1958-ig, az olajlelőhelyek feltárásáig Líbia a világ egyik legszegényebb országa volt. Manapság évi 70 millió t olajat termelnek ki, ennek legnagyobb részét az Európai Unió (EU) országaiba exportálják.
A líbiai kivitel 99%-át a nyers- és finomított olaj teszi ki, és ez biztosítja, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem az afrikai országok között Líbiában a legmagasabb. Ha a kitermelést a jelenlegi ütemben folytatják, az olajtartalékok hozzávetőlegesen 2045-ig tartanak ki. A kormányzat azonban már megkezdte a felkészülést az olaj utáni időkre, egyebek közt úgy, hogy világszerte befektetéseket eszközöl.
Kadhafit, aki 1969-ben katonai puccsal döntötte meg a monarchiát, népéből sokan hősnek tartják, mások azonban veszélyes önkényuralkodónak tekintik. A merényletkísérletek miatt a főváros, Tripoli környéki otthonát erődítménnyé alakíttatta. Miközben az olajbevételek révén a Szocialista Kulturális Forradalom során emelte a líbiaiak életszínvonalát, módot talált arra is, hogy világszerte pénzelje a politikai és katonai felforgató tevékenységet.
A fiatalok nemzete
A forradalom Líbián belül a demokrácia decentralizált formáját hozta létre, amely sok hatalmat átruházott a helyi közösségek népi kongresszusaira. Így az ország különféle társadalmi rétegei: a városi lakos, a földműves és a nomád egyaránt képviseletet nyert. Az országos képviseleti rendszer ellenére Líbia valójában diktatúra. Mégis, a politikai aktivitás – különösen a lakosság többségét adó fiatalok körében – fokozódik. A népesség több mint 65%-a 24 éven aluli. A magas születési arány és a javuló egészségügyi ellátás következtében a népesség évente 3,7%-kal gyarapszik.
A fiatal nép fiatal országa az ókorba nyúló történelemmel büszkélkedhet. Az ÉK-i partvidéket egyiptomi és görög, az ÉNy-i parti sávot pedig föníciai és karthágói telepesek népesítették be. Majd jöttek a rómaiak, és a görög épületek egy részét átalakították. A leglenyűgözőbb római romok Líbiában, de talán egész Afrikában – falmaradványok, fürdők, boltívek, templomok és fórumok – a tengerparti Leptis Magnában találhatók. A rómaiakat a vandálok és a bizánciak követték, majd a Kr. u. 7. sz.-ban kezdetét vette az arab invázió és bevándorlás. Az arabok az iszlámra térítették az őslakó berbereket. A 16. sz. közepén a törökök terjesztették ki ide az Oszmán Birodalom fennhatóságát. Az utolsó gyarmatosítók, az olaszok 1911-től harminc éven át csak kemény és kegyetlen harcok árán tudták elnyomni a sivatagi törzsek ellenállását. 1939-re Líbia Olaszország tartománya lett.
A II. világháborúban a brit 8. hadsereg az olasz és német csapatok ellen harcolt végig az egész partvidéken. Az ÉK-i Tobruk térségében zajlottak a háború legnagyobb csatái. A háború után Nagy-Britannia és Franciaország szállta meg az országot, mígnem 1951-ben, Idrisz király trónra léptével megalakult az Egyesült Líbiai Királyság.
Líbia területének nagy részét a Szahara foglalja el. A sivatagi oázisoktól eltekintve mindössze az ÉNy-i mediterrán bozótos és az ÉK-i erdős hegyvidék a zöld terület. Itt él a lakosság 90%-a; e két terület között a sivatag egészen a Földközi-tenger partjáig nyúlik, déli irányban pedig 800 km-re terjed. Líbia belsejében mérték a Földön a legmagasabb hőmérsékletet is, árnyékban egészen 50 °C-ig szaladt fel a hőmérő higanyszála. A sivatagi éjszaka ugyanakkor fagyosan hideg lehet. Az ország ÉK-i és ÉNy-i részének klímája mediterrán: a nyár meleg és száraz, a tél pedig hűvös, nedves. A magasan fekvő területek kapják a legtöbb esőt, a talaj itt a legtermékenyebb.
Bár a népesség 20%-a földművelő, a mezőgazdaság mégis csupán a nemzeti össztermék 5%-át adja. A fő mezőgazdasági terület a Tripoli, Homsz és Garján által határolt ÉNy-i háromszög. A fontosabb termékek: árpa, datolya, gyümölcs, olajbogyó, földimogyoró és búza. Az 5,5 millió juh mellett még szarvasmarhát és kecskét is legeltetnek. Az állatok gyapját és bőrét exportálják.
A líbiaiak többsége arab, de az országban élnek észak-afrikai bennszülött berber csoportok, sőt vannak berberül beszélő falvak is. A kisebbségek közé tartoznak a maregek: a sivatagi állattartó nomád berberek.
