A II. világháború után az új hatalomnak rémisztő problémákat kellett leküzdenie: egy letarolt földet kellett helyreállítania és kenyeret meg lakást adnia a gyakorlatilag mindenét elvesztett nyomorgó lakosságnak. Az Egyesült Nemzetek Segélyező és Újjáépítő Hivatala (UNRRA) és a németektől lefoglalt háborús jóvátételi alapok némi segítséget jelentettek, ám szovjet nyomásra Lengyelország (a keleti tömb többi országával együtt) visszautasította az Egyesült Államok által felkínált Marshall-segélyt, és saját erőforrásaiból, némi szovjet segítséggel látott neki az újjáépítésnek.
A régi városok, köztük a főváros, Varsó és Gdańsk (korábban Danzig) feltámadtak romjaikból. Többségüket igyekeztek régi képük alapján újjáépíteni – szép példa erre Varsó óvárosa, de ott, ahol egykor a varsói gettó állt, ma már csak egy bronzból és márványból készült emlékmű tanúskodik a múltról. Szerencsére a németeknek Krakkót nem volt idejük lerombolni, így e város középkori, reneszánsz és barokk épületei sértetlenek maradtak.
Az új hatalom eltökélte, hogy Lengyelországot a szovjet minta alapján alakítja át. A mezőgazdaság és az ipar államosítása grandiózus beruházásokkal és pazarló gazdálkodással párosult. A megélhetés költségei magasra szöktek, a biztonsági szolgálat pedig teljhatalomra tett szert.
A városok még az újjáépítés után sem igen tudtak megbirkózni ugrásszerűen növekvő népességükkel. Az életszínvonal növekedése megállt, élelmiszerből és különféle fogyasztási cikkekből a lakosság sokszor hiányt szenvedett. Ahogy évről évre hosszabbak lettek a sorok az üzletek előtt, miközben a katonai és egyéb kormányzati kiadások növekedtek, sok munkás gondolt arra, hogy igyekezete nem lengyel, hanem szovjet célokat szolgál.
Ezek az okok vezettek a gdański hajógyárakban a Szolidaritás szakszervezet létrejöttéhez, majd a mozgalom gyors elterjedéséhez az egész országban. A folyamatot az 1970-es évek végén az életszínvonal zuhanása indította el. A nyugati bankoknál felhalmozódó államadósság következtében állandósult a hiány, a boltokból eltűntek a fogyasztási cikkek – háztartási gépek, konzervek, import italok -, bár nyugati valutáért sok mindent be lehetett szerezni.
Lengyelország valuta-feketepiacán, amely a legkirívóbb volt egész Kelet-Európában, robbanásszerűen megnőtt a forgalom, és a złoty árfolyama zuhanni kezdett. Míg az 1970-es években egy USA-dollár 150 złotyt ért, addig az 1980-as évek elejére 800 złotyra ment föl az ára. 1981-ben jegyrendszert vezettek be a legalapvetőbb élelmiszerekre is. A munkások és parasztok tehetetlenül nézték, miként foszlik semmivé keresetük vásárlóereje. A parasztok, a diákok és a munkások már 1956-ban és 1968-ban is fellázadtak a kommunizmus és a szovjet fennhatóság ellen. 1970-ben, majd 1976-ban a rendőrség tüzet nyitott a lázongó gdański hajógyári munkásokra. A tiltakozásokkal és lázadásokkal azonban legföljebb átmeneti engedményeket lehetett elérni.
1980-ban kiterjedt sztrájkhullám söpört végig az országon, melynek során megszületett a Szolidaritás, az első szabad – azaz nem államilag ellenőrzött – szakszervezet a háború utáni Kelet-Európában. Ám a Szolidaritás által felcsillantott remény csak 16 hónapig élt. Az új miniszterelnök és pártvezér, Wojciech Jaruzelski tábornok keményen lépett fel. Bevezette a rendkívüli állapotot, amit tömeges letartóztatások közepette a szakszervezet betiltása követett. A rendkívüli állapotot 1983-ban oldották fel, a politikai foglyok zömét szabadon engedték, ám a munkások és a kormány viszonya feszült maradt. 1983-ban Lech Wałęsa, a Szolidaritás vezetője Nobel Béke-díjat kapott, jeléül annak a megbecsülésnek, amit a nyugati világ érzett e szakszervezet iránt.
A katolikus egyház a lengyelek számára mindig nagy összetartó erő maradt. A kommunizmus sem tudta megrendíteni a lengyel nép mélyen gyökeredző katolikus hitét, jóllehet az 1950-es években az akkori érseket számos pappal együtt bebörtönözték, és az 1989-es választásokig tilos volt templomot építeni. A kommunizmussal szembeni ellenállás egyik utolsó mártírja a Szolidaritást támogató Jerzy Popiełuszko atya volt, akit 1984-ben elraboltak, összevertek, majd megfojtottak, és egy Varsóhoz közeli víztározóba hajítottak. 250 000 gyászoló volt ott a temetésén, és az országos zendülések arra késztették a hatóságokat, hogy a biztonsági szolgálat négy emberét gyilkosságért bíróság elé állítsák és hosszú börtönbüntetésre ítéljék.
Lengyelország egyike ama kevés európai országnak, ahol vasárnaponként ma is zsúfolásig megtelnek a templomok. A nagyobb ünnepeken legalább félmillió ember gyűlik össze Częstochowa városában, amelyet a Jasna Gora-i („a Fény hegye”) apostol kolostor vigyáz, hogy imádkozzon a messze földön híres zarándokhelyen őrzött bizánci festmény, a Fekete Madonna előtt. A lengyeleket büszkeséggel töltötte el, hogy 1978-ban a krakkói Karol Wojtyla bíborost választották pápává.
A kultúrában – nem úgy, mint a gazdaságban – nagyszerű eredményeket is hoztak a kommunizmus évtizedei. Andrzej Wajda filmjei, a lengyel dzsessz, Witold Lutosławski, Krzysztof Penderecki és Mikolaj Górecki zeneművei, a Nobel-díjas Czesław Miłosz és Wisława Szymborska versei széles tömegekre hatottak.
