1939 és 1946 között Lengyelország lélekszáma 36 millióról nem egészen 24 millióra csökkent, részben a háborús veszteségek, részben a határváltozások miatt. A szövetséges hatalmak megállapodása alapján az ország kb. 76 000 km2-rel kisebb lett (a tőle elcsatolt területek a Szovjetuniót gazdagították), noha Lengyelország Ny-i határát kitolták az Oderáig és a Neisséig, az egykori kelet-porosz területekre.
Innen közel 4 millió német menekült el, viszont a több millió lengyelnek, aki a Szovjetunióban találta magát, és nem tudta bizonyítani lengyel születését, maradnia kellett (sőt sokukat deportálták). Ily módon azon a földön, ahol egykor lengyelek, zsidók, németek, fehéroroszok és ukránok éltek együtt, szinte kizárólag lengyelek maradtak – az összes többi nemzetiség részaránya ma már csupán 4%.
A Szovjetunióhoz került területekről áttelepült lengyelek a Németországtól visszavett Ny-i és É-i városokba, földekre költöztek. Ez és a lakosságnak a vidékről a városokba való áramlása további demográfiai változásokat idézett elő. Bár a vidéki népesség 15 milliós maradt, a teljes népesség az 1946-os 24 millióról 1992-re 38,5 millióra nőtt.
Lengyelország régi és új életterét is jól hasznosította. 1919 és 1939 között csupán a „lengyel korridor” néven ismeretes 140 km-es tengerparti sáv fölött rendelkezett, benne Gdyniával, az ország egyetlen nagy kikötőjével. Az az 560 km-es partszakasz, amely 1945-ben került a birtokába, nem csupán két nagy kikötőhöz, Gdańskhoz és Szczeinhez (Stettin) juttatta hozzá az országot, hanem számtalan kisebbhez is. Lengyelország ezekre alapozta hajógyártását, kereskedelmi tengerészetét és mélytengeri halászflottáját. Kikötőit már régóta kompjáratok kötik össze Svédországgal és Németországgal, illetve menetrend szerint közlekedő óceánjárók Montreallal.
Lengyelország ÉK-i részének termőföldje sovány, éghajlata hideg. A mezőgazdasági termelés itt korlátozott, annak ellenére, hogy a korábbi német birtokok államosítása révén készen jutottak hozzá a nagy, gépesítésre alkalmas gazdaságokhoz. A közép-nyugati és DNy-i rész talaja termékeny, és az éghajlat is enyhébb; ezek a területek töltik meg a nemzet „kenyereskosarát” és „cukortartóját”. Ugyanakkor ezek az országrészek sűrűn lakottak, számtalan város emelkedik itt, amelyeket vasútvonalak kötnek össze, és jelentős természeti erőforrásaik is vannak: szén, réz (itt van Európa legnagyobb rézlelőhelye), só és vízenergia.
Lengyelország középső és K-i része – a „régi”, 1918 és 1939 között is Lengyelországhoz tartozó terület – a jelenlegi határok közt sokkal érintetlenebb, vidékiesebb maradt. A városi fejlődés itt főként a fővárosra, Varsóra és Łódźra összpontosul.
Az 1960-as és 1970-es évek során a kormány rendkívüli erőfeszítéseket tett, hogy iparosítsa az ország elsősorban mezőgazdasági területnek számító középső és K-i részét. Elsősorban ez a terület látja el az országot rozzsal, burgonyával, káposztával, dohánnyal és virággal. Ma már vannak itt élelmiszeripari, textil- és cipőgyárak, meg olyan üzemek, ahol a helyi nyersanyagokat – ként, földgázt és szenet -, valamint az importált kőolajat dolgozzák fel. Az olyan, nagy szaktudást igénylő iparágakat, mint a gyógyszergyártás, az elektronika és a gépipar, Varsó és Łódź köré telepítették.
Lengyelország legértékesebb 1945-ös szerzeménye a sziléziai szénmedence, amely végül lengyel határok között egyesült, miután több mint két évszázadon át részben Ausztriához és/vagy Poroszországhoz tartozott. Sziléziában van Európa leggazdagabb kőszénlelőhelye, amit a lengyelek jól hasznosítottak, ahogy a terület többi ásványkincsét is. 1945 és 1979 között a szénkitermelés évi 47 millióról 240 millió t-ra, az acéltermelés 1 millióról 20 millió t-ra nőtt. Szenet, acélt, ólmot és cinket exportáltak Magyarországra, Romániába, Kelet-Németországba, Jugoszláviába és a keleti tömb más országaiba, miközben kielégítették a lengyel ipar igényeit is: a növekvő hajó- és nehézgép gyártásét, az erőteljesen fejlődő gépkocsigyártásét és a vegyiparét.
Mindent egybevetve Lengyelország lendületes ipari fejlődésen ment át, bár nagy árat fizetett érte. Európában itt fosztották ki leginkább a természetet, és itt a legszennyezettebb a levegő, különösen az olyan iparvárosokban, mint Katowice és Gliwice, ahol ezért igen gyakoriak a légzőszervi betegségek.
1989-ben az első szabad parlamenti választásokat Wałęsa és a Szolidaritás nyerte. Egy évvel később Wałęsát elnökké választották. Mindazonáltal a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet fájdalmas folyamat volt. Lengyelország kezdetben bőkezű amerikai és német támogatásra számított, és tárgyalások révén sikerül egyezségre jutnia nyugati hitelezőivel, hogy 48 milliárd dolláros adósságának felét 1994-ig átütemezzék. Bár az ország nem tudott eleget tenni a Nemzetközi Valutaalap által támasztott követelményeknek, és az 1990-es évek elején felfüggesztette a hitelezőkkel folytatott tárgyalásokat, mégis Lengyelország a keleti tömb leggyorsabban átalakuló országának bizonyult.
Az 1990-es évek elején zajlott fájdalmas és ellentmondásos magánosítási folyamat eredményeként 1994-ben a magánszektor már a nemzeti jövedelem 50%-át állította elő, és a munkaerő 60%-át foglalkoztatta. 1989 után közel 2 millió kisvállalkozás jött létre, s 1992-ben megindult a gazdasági növekedés; az infláció és a munkanélküliség egyre csökken. A 40 milliós lengyel piac vonzza a nyugati befektetőket – nagy beruházásokat hajtott végre pl. az olasz FIAT és az amerikai General Motors.
A szabad piacgazdaság hatására a társadalomban nagy jövedelmi és életszínvonalbeli különbségek alakultak ki. A lakosság kevésbé iparosodott országrészekben élő, alacsonyabb képzettségű része elszegényedett, és nosztalgiát érez a szocializmus nyújtotta viszonylagos létbiztonság iránt. Ezért egy idő után a társadalom tekintélyes része már nem támogatta a további gazdasági átalakítást. Talán ezzel magyarázható, hogy 1993-ban a Demokratikus Baloldali Egyesülés (a „posztkommunista” párt és szakszervezetek szövetsége) nyerte a választásokat, s az 1995-ös elnökválasztáson az exkommunista Aleksander Kwaśniewski legyőzte Lech Wałęsát, a Szolidaritás egykori vezetőjét. Mindez azonban nem fékezte le a reformokat, annál is kevésbé, mert az 1997-es választások nyomán Lengyelországban ismét középjobb kormány alakult a Szolidaritás szakszervezet részvételével.
