1911-12-ben a nacionalista pártvezér, Szun Jat-szen országegyesítő és a köztársaság létrehozására irányuló kísérletei kudarcba fulladtak, s így Kína működőképes központi kormány nélkül maradt. Az ezt követő 37 év alatt a kínai kommunista és nacionalista erők és a helyi hatalmasságok kétségbeesett hatalmi harcot folytattak egymással. 1934-ben a vereséghez közel álló kommunista Vörös Hadsereg a nacionalista csapatok gyűrűjét áttörve elindult a „hosszú menetelés” néven ismertté vált 9500 km-es visszavonulási útvonalon.
A 100 000 emberből (85 000 katona és kiszolgáló egységek) mindössze 8000-en élték túl az egy évig tartó megpróbáltatásokat.
Imperialista hatalmi törekvésektől vezérelve Japán 1937-ben megszállta az országot. A zűrzavar teljes volt, több város élete és a hírközlés teljesen megbénult. A lakosság körében súlyosak voltak a veszteségek. A II. világháborúban elszenvedett vereségüket követően a japánok kivonultak az országból, ahol ugyanaz a két, hatalomért rivalizáló erő maradt a porondon, akik eddig is egymás ellen harcoltak, a nacionalista és a kommunista erők. Csang Kaj-sek és a Kínai Nacionalista Párt vagy Kuo-mintang elsősorban a középosztályra számított, amelyben a vezető erők földesurak, tábornokok, iparmágnások és bankárok voltak. A Mao Ce-tung vezette Kínai Kommunista Párt a parasztokra támaszkodott, akik a kínai lakosság többségét alkották, s alkotják ma is.
Amikor 1947-ben kitört a polgárháború a kommunista és a nacionalista erők között, az eredmény előre látható volt. A háború 11-12 millió kínai életébe került. A kommunista hadsereg elfoglalta az egész országot. Csang Kaj-sek és követői Tajvan szigetére menekültek, ahol megalakult a Kuomintang vezette Kínai Köztársaság. 1949. október l-jén Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot.
1949 és 1976 között Kínát Mao öntörvényű szelleme uralta. A karizmatikus vezér a Szovjetuniótól kért tanácsot egy új szocialista állam felépítéséhez. A recept az ipar államosítása és a mezőgazdaság kollektivizálása volt. Ezt követően a Nyugat számára baljóslatú események történtek: a Kommunista Párt az élet minden területére kiterjesztette hatalmát, 1950-ben Kína átvette a hatalmat Tibetben, később katonailag beavatkozott a koreai háborúba, majd határviszályba keveredett Indiával. Ezek az események tovább táplálták a nyugati világ félelmét, mely szerint Mao Ce-tung kommunista rendszere fenyegetést jelentett a világbékére.
Kína és a Szovjetunió szövetsége rövid életűnek bizonyult. Mao elvetette az orosz modernizációs modellt, s 1958-ban meghirdette a „nagy ugrás” politikáját. A cél az ország népének és erőforrásainak a mozgósítása volt annak érdekében, hogy Kína a gyors gazdasági fejlődés útjára lépjen. A parasztokat erőszakkal önellátó népi kommunákba szervezték, s arra kényszerítették őket, hogy a párt által előírt normákat teljesítsék.
A Mao-féle „nagy ugrás” katasztrofális következményekkel járt. A véghezvitt rombolást részben helyrehozták, amikor Mao eredeti ideológiai elképzeléseiből néhányat visszavontak, a népi kommunákat pedig, amelyeknek a Mao-féle elképzelések szerint paradicsomi állapotokat kellett volna teremteniük a parasztság számára, nem vették olyan szigorúan, mint korábban. A gazdaságpolitikában mutatkozó pragmatikus megközelítés azonban nem terjedt ki az élet egyéb területeire. Maót aggodalommal töltötte el az a lehetőség, hogy Kínában is kialakul az önmagát újratermelő bürokrácia és értelmiségi elit, amely szerinte a Szovjetunióban már létrejött. Ezért 1966-ban meghirdette a „kulturális forradalmat”. A hatalmas felfordulás célja az volt, hogy Kínában valódi osztály nélküli társadalmat hozzanak létre.
Tanítókat és technikusokat, művészeket és mérnököket, s különösen a mérsékelt párt- és állami vezetőket „osztályellenségnek” nyilvánítottak. Állásukból elbocsátották, majd az ország távoli vidékeire száműzve arra kényszerítették őket, hogy a földeken dolgozzanak. Fiatal banditákat és diákokat szerveztek a sebtiben létrehozott Vörös Gárdisták soraiba.
Városról városra randalírozva a Vörös Gárdisták rögtönítélő bíróság elé állították az „ellenforradalmi burzsoá” elemeket. Egyik céljuk az volt, hogy zűrzavart keltsenek. 1968-ra azonban Mao megelégelte a dolgokat, s parancsot adott a hadseregnek a rend helyreállítására. Most a Vörös Gárdisták kerültek sorra, akiket milliószámra küldtek átnevelő táborokba és kényszermunkára. A „kulturális forradalom” még nyolc évig, egészen Mao haláláig folytatódott, de kevésbé erőszakos formában.
Ma a „kulturális forradalom” időszakát a kormány a „pusztítás évtizedének” nevezi, de nem Maót, hanem a „négyek bandáját”, a szélsőséges radikális elemeket kárhoztatja érte, akiket Mao felesége, Csiang Csing vezetett.
1993 decemberében, Mao születésének 100. évfordulóján Mao értékelése a következő volt: „nagy hazafi, aki véget vetett Kína félgyarmati és félfeudális társadalmi berendezkedésének”. A kulturális forradalomban játszott szerepét pedig azzal magyarázták, hogy az csupán „egy nagy forradalmi vezér és egy nagy marxista tévedése” volt.
Érdekes módon a „kulturális forradalomnak” nem volt különösebb hatása Kína külpolitikájára, amelynek hangneme, ha lehet, még diplomatikusabbá vált. A Szovjetunióval szembeni éles ellenségeskedés tovább folytatódott, s ugyanakkor, bár Kína ellenezte az amerikaiak délkelet-ázsiai politikáját, mégis barátságos gesztusokat tett az Egyesült Államok irányába. 1972-ben Nixon amerikai elnök pekingi látogatásával kezdetét vette az enyhülés politikája. 1980 februárjában az Egyesült Államok megadta a legnagyobb kedvezményt Kínának. Az ország kapcsolatai Japánnal és a nyugat-európai államokkal fokozatosan javultak, s Kína külkereskedelme nyugati relációban gyors fejlődésnek indult.
Az ősi kínaiak azt tartották, hogy a földrengés mindig egy dinasztia uralmának a végét jelenti. Az 1976-os pusztító tangsani földrengés, amely Mao halála előtt következett be, mindezt igazolni látszott. A hatalmat a Kínai Kommunista Párt mérsékelt szárnyának vezetője, a párt alelnöke, Teng Hsziao-ping és csoportja ragadta magához. Az új vezetés elvetette az ideológiai rögeszmét, amely több mint 20 éven keresztül béklyóban tartotta az ország belpolitikai életét, s drámai fordulattal a modernizáció útjára terelte az országot.
1949 óta első ízben fordult elő, hogy a Nyugathoz és Japánhoz fordultak segítségért, hogy szakértelemmel, tőkével és technológiával járuljanak hozzá Kína gazdasági növekedéséhez. Ezzel egy időben a külföldi turista ismét szívesen látott vendég lett, s nem kizárólag úgy tekintettek rá, mint a külföldi valuta forrására. A termelés növelése érdekében bevezették a pénzügyi ösztönzést. Ennek eredményeként Kína gazdasági élete az 1970-es évek óta először átalakuláson ment keresztül.
