Az elszigeteltség politikájával szakítva Kína a nagy falhoz invitálta a nyugatot – és Ázsia keleti országait -, hogy segítsenek mozgásba lendíteni a Föld legnépesebb országának gazdaságát.
A 13. sz.-i Velencében kevés olyan ember akadt, aki elhitte a kereskedő és felfedező Marco Polo beszámolóját, aki Kínából hazatérve azt állította, hogy új országot fedezett fel, amely gazdagabb és fejlettebb, mint Itália. Pedig Marco Polo igazat beszélt. A kínai civilizáció az egyik legrégibb a Földön. A Kr. e. 1700 körül uralkodó Csang-dinasztia idején a társadalom már a bronzkorba lépett, megjelent az írás, és fejlett városi civilizáció alakult ki. A Kr. e. 6. sz.-ban a kínaiak a világ központját jelentő Kínai Birodalom kivételezett népének tekintették magukat. A császár pedig az „Ég fia” volt.
A 3460 km hosszú kínai Nagy Fal, amely a Pekingtől ÉK-re fekvő tengerparttól egészen a belső-mongóliai sivatagig kanyarog, évszázadokon keresztül távol tartotta a környékbeli „barbár” törzseket. Jóllehet a fal maga ma már nem több, mint történelmi emlékmű és turistalátványosság, az elszigeteltség büszke érzése fennmaradt, s félreértésre adott okot.
Az ellentétek országa
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Kína népe távolról sem azonos azzal az egyforma kék munkásruhát viselő, engedelmes tömeggel, amilyennek a kulturális forradalom propagandagépezete lefestette. Kínában, amely Oroszország és Kanada után a világ harmadik legnagyobb országa, egymástól teljesen különböző tájakkal, népcsoportokkal és életmódokkal találkozhatunk. Még a világ egyik legjobbjának kikiáltott kínai konyha sem egyforma, hanem sokkal változatosabb, mint azt Európában a legtöbben gondolnánk, ugyanis legalább négy, egymástól eltérő kínai szakácsművészet létezik. Jóllehet a lakosság hivatalosan ateista, Kínában jelentős számú buddhista, muzulmán és keresztény él, nem beszélve a két őshonos vallás, a konfucianizmus és a taoizmus követőiről. Az ország lakossága több mint egymilliárdra tehető – a Föld lakosságának egyötöde. A lakosság 93%-a han kínai, de 55 hivatalosan elismert nemzeti kisebbség él az országban, köztük a mongol, tibeti, kazah, ujgur, csuang, ji és miao népcsoportok.
A nemzeti kisebbségek nyelvjárásain kívül magának a kínai nyelvnek is számos dialektusa van, de az eltérő dialektusokat beszélő kínaiak egyforma ideogrammát használnak, amit minden kínaiul olvasni tudó ember megért.
Az ország két jól megkülönböztethető részre oszlik: Nyugat- és Kelet-Kínára, amelyek további négy részre oszthatók.
Nyugat-Kínán az ország területének nagyjából a fele értendő. Ugyanakkor ebben a barátságtalan éghajlatú országrészben a lakosságnak mindössze 5%-a él. É-on Hszincsiang-ujgur sivatagos, sztyeppés területe átnyúlik a szomszédos Mongólia és a közép-ázsiai köztársaságok területére. Az iszlám hitű, nomád életmódot folytató népek, pl. az ujgurok, a kazahok és a tádzsikok szarvasmarha-, juh- és lótartásból élnek. Egy részük a Takla-makán sivatag peremén lévő oázisokban telepedett le. Életformájuk évszázadokon keresztül gyakorlatilag alig változott.
DNy-on Tibet hófödte csúcsait a világ legeldugottabb vidékei közé sorolják, ahol számos hegy eléri vagy meghaladja a 6000 m-t, s ahol a ritkán lakott területeken élő emberek a buddhizmus saját maguk teremtette változatának, a lámaizmusnak a hívei.
Kelet-Kína a Csín-hegység mentén Hszian városától K-i irányban a tengerpart felé futó képzeletbeli vonal mentén két, egymástól teljesen eltérő régióra osztható. Az É-i rész éghajlati viszonyai nem túl barátságosak. A csapadék kevés, és a nyári hónapokban 30 °C fölé emelkedik a hőmérséklet, télen viszont jóval fagypont alá süllyed. A szélsőséges időjárás Pekingben a legkellemetlenebb: a nyári hónapokban tikkasztó forróság, télen a mongóliai és szibériai sivatag felől érkező jeges szél, tavasszal pedig a Góbi sivatag irányából fújó, mindent beborító sárga porfelhők jellemzik.
A lakosság túlnyomó része az Észak-kínai-alföldön él, a Sárga-folyó két partján, ahol egy nagyjából franciaországnyi területen több mint 250 millió ember lakik, vagyis négyszer annyian, mint Franciaország lakossága. Az egész É-i területen mindenütt nagyon kevés a csapadék, s így a nyári időszak túlságosan rövid ahhoz, hogy nagy területeken termesszenek rizst. Ezért a fő termények a búza, a köles, a kukorica és a cirok kínai változata, a kaoliang. Ezenkívül még földimogyorót és gyapotot is termesztenek.
Az É-i területeken a talaj általában barna, poros. A képzeletbeli választóvonaltól D-re eső területek ugyanakkor zöldek, jól öntözöttek, tele tavakkal, folyók, patakok és csatornák bonyolult rendszerével. A legtöbb nyugati ember ezzel a képpel azonosítja Kínát, vagyis a rizsföldek, teraszos hegyoldalak, vízibivalyok és a széles karimájú szalmakalapot viselő kínai parasztok világával. A termékeny hegyektől övezett Szecsuan területén 110 millió ember él. A szomszédos Jünnan tartományban magasodó hegyeket pedig botanikusparadicsomnak tartják, ahol számos ritka növény található.
A D-i rész fő terméke a rizs, de az éghajlat és táj szerencsés találkozása egy sor más termény, többek között a tea, olajos magvak, zöldségfélék, cukornád, déligyümölcsök termesztésének is kedvez. Az É-i területekkel ellentétben, ahol évente egyszer vagy legjobb esetben kétévenként háromszor takarítják be a termést, a D-i területek egyes részein évente két, három vagy akár négy termény betakarításra is sor kerül.
A Jangce folyó völgyének jól öntözött síkságain és a Csu (Gyöngy) folyó, deltájának meleg éghajlatú és csapadékos síkságain épült fel az ország két legnagyobb városa, illetve kikötővárosa, Sanghaj és Kuangcsou (Kanton).
De Kínának ezt a részét nem is annyira a városok, mint inkább a vidék, az emberektől nyüzsgő falvak, a gondosan megmunkált földek jellemzik. A parasztcsaládok még ma is a lakosság több mint 65%-át teszik ki.
Az elmúlt száz év során Kína történelmét drámai fordulatok kísérték. Az egymást követő császári dinasztiák évezredes uralma alatt megszokott büszke elszigeteltség miatt az ország csak meglehetősen későn tudott reagálni a 19. sz.-i imperialista hatalmak fenyegetéseire. 1838-ban a császár gátat akart szabni az európai kereskedőknek hasznot hajtó ópiumkereskedelemnek. A kísérlet szerencsétlen következményekkel járt, mivel az angolok által kirobbantott 1840-42-es ópiumháború a kínaiak vereségével végződött. Ezt követően Kína kénytelen volt átengedni az angoloknak Hongkongot. Kína egyre inkább a nyugati világ, később pedig Japán ellenőrzése alá került. A Japánnal folytatott rövid háborúskodást követően kénytelen volt átengedni Tajvant. A külső gondokat tetézte, hogy az országot megosztották a belviszályok.
