Kenya napjainkban etnikai konfliktusokkal és népességrobbanással küzd, az emberiség évmilliókkal ezelőtti bölcsőjének szebb sorsort is írhattak volna.
Paradoxonnak tűnik, hogy egy olyan országot, mint Kenya, amelynek történelme kevesebb mint 100 évre nyúlik vissza, és amelynek nemzeti léte épp hogy negyedszázadnyi, gyakorta az „emberiség bölcsőjeként” említenek. Itt találták meg – az ország ÉNy-i részén, a Turkana-tó (korábban Rudolf-tó) távoli partjain – a koponyáját és lábszárcsontjait annak az „1470-es embernek” (a szám a múzeumi katalógusra utal), aki dr. Louis Leakey véleménye szerint valószínűleg mintegy 2 millió évvel ezelőtt élt. Az antropológusok úgy vélik, hogy a mai ember őse ilyen teremtmény volt.
A 19. sz. előtt Kenyából csak a több mint 500 km hosszú napsütötte, pálmafákkal szegélyezett, passzátszelek hűsítette tengerpartot ismerte a világ, amelyet korallzátonyok vonulata véd az Indiai-óceántól. A középkortól ideérkező európai, ázsiai, arábiai kereskedők rabszolgákért és elefántcsontért jöttek. Közülük sokan letelepedtek; a mai tengerparti szuahéli lakosság fekete afrikai és arab keverék.
A brit utazók a 19. sz. végéig nem merészkedtek az ország belsejébe, de érdeklődésük akkor sem igazán Kenyának szólt, hanem fel kívánták térképezni az utat a tengerparttól a brit védnökség alatt álló Ugandáig. Ez a magyarázata annak, hogy ezt követően a tengerparti Mombasa és a Viktória-tónál levő Kisumu között épített vasutat Uganda-vasútnak nevezték el Nairobit, a mostani fővárost, a legnagyobb kelet-afrikai városi vasúti üzemek telephelyéül választották.
A britek hamar felismerték, hogy a terület egy bizonyos része, ahová csaknem véletlenül jutottak, tulajdonképpen rendkívül termékeny. 1914-re néhány ezer brit farmer telepedett le a DNy-i vidéken, s elvették a jó vízellátású és vulkanikus talajú földeket a kikuju és maszáj törzsektől. Ezen a „fehér fennsík” néven ismertté vált területen olcsó afrikai munkaerővel többek között kávét termeltek. A gyarmatosítás okozta feszültség és a törzsi területek túlnépesedése 1952-ben, a Mau Mau-felkelés kitörésével erőszakhadjáratot indított el.
Kenya legsűrűbben lakott területe ma is a DNy-i rész, itt él az ország lakosságának nagyobb része, itt összpontosul termelésének csaknem egésze. Afrika egyik legsikeresebb mezőgazdasági régióját foglalja magában. A fő élelmiszernövény a kukorica. Kenya többi része ezzel ellentétben nagyon száraz. K-en az ország leghosszabb folyója, a Tana által tagolt száraz, terméketlen bozótos pusztaságban és sivatagban kisszámú nomád lakosság él. Az ÉNy-i országrész hasonlóan száraz, noha ott található a Turkana-tó.
Kenya külön entitásként teljes egészében gyarmati képződmény, először a Brit Kelet-afrika Társaság felügyelete alatt állt, majd 1895-től brit protektorátus volt. 1920-ban gyarmattá nyilvánították a britek, függetlenségét 1963. december 12-én nyerte el. Első elnöke Dzsomo Kenyatta, aki maga is csak két évvel azelőtt szabadult a börtönből, s akinek a törzsek közötti feszültségeket sikerült féken tartania. Ő alapította a Kenyai Afrikai Nemzeti Uniót (KANU), amely valójában az egyetlen törvényesen működő párt volt 1991-ig, az ellenzéki pártok legalizálásáig.
A légierő fiatal tisztjei által 1982-ben végrehajtott államcsínykísérlet ellenére a Kenyattát 1978-tól követő Daniel Arap Moi elnök irányította az országot az 1990-es években is. 1992 elején számos KANU-párti parlamenti képviselő kilépett a pártból, és a vezető ellenzéki párthoz, a Demokrácia Helyreállításának Fórumához (FORD) csatlakozott. A kormány számos, 1992-ben kirobbant súlyos konfliktusért a FORD-ot vádolta. Az 1992-es választásokon azonban a KANU elsöprő győzelmet aratott
Az 1990-es évek közepén súlyos ellentétek támadtak a KANU-n belül, de a szétforgácsolt ellenzék nem fenyegeti a hatalmát, bár 1996-ban a környezetvédő Richard Leakey nagy erőfeszítéseket tett egy új párt létrehozására. 1997 közepén Moi elnököt korrupcióval vádolták meg, ami zavargásokat szült, és a Nemzetközi Valutaalap felfüggesztette egy kölcsön folyósítását.
A KANU-nak sikerült a valamennyi kenyait érintő viszonylagos békét fenntartania, noha az ország inkább törzsi területek összessége, semmint integrált nemzet. Körülbelül ezer éve annak, hogy D-ről, a tengerparti sávon bantu nyelvű bevándorlók léptek Kenya földjére. 500 évvel később más népek, köztük a nomád maszájok érkeztek É-ról, majd a luók Ny felől. Rajtuk kívül mintegy 78 000 ázsiai él a különböző kenyai városokban.
Kenya politikai életében a kikujuk tartós irányító szerepe nemcsak számbeli fölényüket tükrözi – bár a lakosságnak csak 21%-át teszik ki, messze a legnagyobb etnikai csoportot alkotják -, hanem viszonylag magasabb iskolázottságukat és jövedelmüket, továbbá foglalkoztatottságukat az ország szívében, amely magában foglalja a fővárost.
A második legnagyobb törzs a luhja (14%), amelyet a luo követ (13%). Moi elnök a kalandzsi törzs tagja, amely a lakosság 11%-át képezi, és már nem a kikujuk ellenőrzik a kormányt. Ez és egyéb tényezők jelentős feszültséghez vezettek, amely 1992-ben robbant ki, majd 1993-ban ismét fellángolt; a kikuju és a kalendzsi törzset érintette, és 365 ember halálát, valamint több mint 10 000 ember hajléktalanná válását idézte elő.
Jóllehet a lakosságnak csak csekély százalékát érinti közvetlenül, Kenyának a turizmus a harmadik legjelentősebb valutaforrása a kávé- és teaexport után. A Kenyába látogató turisták az országnak csak a szebbik arcát látják.
Népességnövekedés
Kenya legnyomasztóbb gondja népességének növekedése, ami a világon az egyik legmagasabb arányú: meghaladja az évi 3%-ot. Amennyiben folytatódik ez a tendencia, a több mint 31 millió lakos száma húszévenként megkétszereződik. Az Afrika legtöbb részéhez képest hatékonyabb családtervezési program ellenére sem csökken a születési arány. A kenyai lakosság fele 15 évesnél fiatalabb, és amennyiben nem tudnak elegendő munkahelyet teremteni, a kenyai nép hamarosan „kinövi” az ország gazdasági kapacitását. Már csupán a lakosság 14,8%-ának van munkája.
Nem csupán a népesség növekedése túl gyors, hanem eloszlása is egyenetlen. Az ország alig 4%-a termőföld. A lakosságnak körülbelül 75%-a koncentrálódik az ország kb. 20%-nyi DNy-i területére. A maradék 25%, jórészt állattenyésztő, az ország 80%-át kitevő É-i és ÉK-i félig kiszáradt területét lakja. Nem meglepő, hogy DNy-on nincs elegendő föld, és amint megpróbálják intenzívebben művelni, környezeti problémákba ütköznek.
Vidéken jelentős jövedelemkülönbségek vannak. A gyarmatosítás idején megművelt terület hatalmas, európaiak által fenntartott, kávét és teát exportra előállító farmokból és parányi parcellákból állt, amelyeken az afrikai gazdálkodók próbálták előteremteni a családjuk számára az élelmet. Az 1950-es években létrejöttek az afrikaiak vezette kávé- és teatermelő gazdaságok. Később, 1963 után a telepes gazdaságok többsége gazdát cserélt: voltak, amelyeket megvásárolt az új afrikai elit; másokat pedig a nincstelenek letelepítésére használtak; sokan társas alapon és szövetkezetekben kezdtek gazdálkodni.
Rengeteg kenyai vándorol a városokba, amelyek gyors ütemben fejlődnek, jóllehet a lakosságnak még csak a 20%-a városlakó. A városok közigazgatási és kereskedelmi központok, és iparuk is fejlődik. Bár a mezőgazdaság foglalkoztatja a munkaerő 19%-át és az export 65%-át teszi ki, az ipari szektor már a foglalkoztatottak több mint 26%-át látja el munkával. A természet, ami az ásványkincseket illeti, Kenyával mostohán bánt, és vízenergiával is korlátozottan rendelkezik; a többség számára az elérhető tüzelőanyag ma is a fa.
Az ország legnagyobb vonzereje a turisták számára és legfőbb természeti forrása a vadvilág. Éppen ezért előrelátó volt a kormánynak 1977-ben az az intézkedése, amely vadászati tilalmat rendelt el. Manapság több mint 250 000 turista látogatja minden évben az Amboseli Vadvédelmi Területet, a Tsavo Nemzeti Parkot, továbbá más nemzeti parkokat és vadrezervátumokat.
