Egy nemzet fölemelkedése cikk-cakkos úton
É-on és K-en az évente akár 8 hónapra is befagyó tengerek, D-en a csipkézett hegygerincek nyújtanak természetes védelmet számos határszakasznak. Oroszország É-i határa tenger, DK-en magas hegyláncok vágják el szomszédaitól, DNy-on a Fekete-tenger, a Kaukázus és a Kaszpi-tenger alkotja természetes határát.
A DK-i, kínai határon azonban 2000 km hosszan védtelen alföld terül el. Az Európát Ázsiától elválasztó Urál hegységtől Ny-ra fekvő hatalmas síkságok pedig könnyen átszelhetők szárazföldön vagy a Dnyeper és a Volga folyórendszerén keresztül. További kaput jelent a Balti-tenger, amelyet Nagy Péter idejében Oroszország Európára és a Nyugatra nyíló ablakának neveztek.
A 9. és a 16. sz. között vikingek törtek be az országba É-ról, bolgárok és törökök DNy-ról, mongolok és tatárok K-ről, lengyelek és litvánok Ny-ról. 1812-ben Napóleon elérte Moszkvát, de a kegyetlen orosz tél megszégyenítő visszavonulásra kényszerítette. Az oroszok viszont földet szereztek az országdúlóktól. III. Iván (1462-1505) és IV. „Rettegett” Iván (1533-84) cár kitolta a határokat a moszkvai Kreml erődítményében való uralkodása idején.
1703-tól Nagy Péter (1689-1725), Nagy Katalin (1762-96) és I. Sándor (1801-25) az új birodalmi fővárosból, Szentpétervárról irányította az ország terjeszkedését.
A legnagyobb területet a 19. sz.-ban sikerült megszerezni Közép-Ázsia óriási részeinek meghódításával és Szibériának a cári birodalomba olvasztásával. Oroszország már korábban kijáratot szerzett a Balti- és a Fekete-tengerre, később bekebelezte Lengyelország és Fehéroroszország hatalmas területeit, a Baltikumot, Beszarábiát és Moldavát. 1809-ben a birodalom egész Finnországot magához csatolta. E területek némelyikéről az orosz kormány később lemondott, míg másokat, így Kelet-Poroszország É-i felét és a Japán-tenger néhány szigetét a II. világháború után kényszerült visszaadni. Továbbra is vita folyik Japánnal a II. világháború végén elfoglalt D-i Kuril-szigetek visszaadásáról, valamint Kínával a közös határ egyes szakaszairól. Uniójuk összeomlásáig Ázsia csaknem fele a szovjetek kezén volt.
Kormányzati formák
Az erős katonai védelemhez és a központosított kormányzáshoz való csökönyös ragaszkodás Oroszország külső támadással szembeni történelmi védtelenségében gyökeredzik. A cárok idejében a központi hatalom már mélyen gyökeret vert az Orosz Birodalomban. A cárok uralma önkényeskedő, többnyire haladásellenes és ellentmondást nem tűrő volt. A jobbágyságot csak 1861-ben törölték el. Az első politikai foglyokat az a Nagy Péter küldte Szibériába 1710-ben, aki nyugat-európai műveltséget hozott Oroszországba.
Az 1825-ös dekabrista felkelést követően a Szibériába vagy a DK-i sivatagokba száműzöttek létszáma megnövekedett. Voltak köztük tanárok a Moszkvai Egyetemről, írók, mint Fjodor Dosztojevszkij, és későbbi forradalmárok, mint Lenin, I. Pál (1796-1801) és a felkelést leverő I. Miklós (1825-55) titkosrendőrséget épített ki, és szigorú cenzúrát vezetett be. A mozgás korlátozása megakadályozta az értelmiséget, pl. Alekszandr Puskint (1799- 1837) abban, hogy külföldre utazzon.
Sokan tettek a forradalomért, de közülük is kiemelkedett Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin (1870-1924) és Lev D. Bronstein, ismertebb nevén Trockij (1879-1940). Mindketten marxisták, értelmiségiek, álmodók, szónokok és szervezők voltak. A szocializmus elmélete, amely 19. sz.-i filozófusok: Kari Marx és Friedrich Engels elméjéből pattant ki, 1917-ben vált politikai valósággá, amikor Lenin és Trockij maga mögé állította a háborúba belefáradt nemzetet. A cárt és az uralkodócsaládot kivégezték, a jómódúakat üldözték, bebörtönözték vagy megölték, és minden hatalom az állam kezébe került. 1924-ben meghalt Lenin. Trockij alulmaradt a hatalmi harcban, előbb Kazahsztánba, majd külföldre száműzték, végül 1940-ben Mexikóban meggyilkolták.
Lenin halála után a később Sztálin néven ismertté vált Joszif V. Dzsugasvili kegyetlen tisztogatások, kivégzések és munkatáborok révén tartotta fenn korlátlan és megkérdőjelezhetetlen hatalmi pozícióját mint a kommunista párt főtitkára. A törvényesség durva megsértése, tömeggyilkosságok, a kegyetlen népelnyomás, a koncepciós perek megfélemlítették a társadalmat; lehetővé tették, hogy Sztálin elfogadtassa az iparosításra, a mezőgazdaság kollektivizálására, a csatorna- és vasútépítésekre vonatkozó nagyszabású elképzeléseit az 1928-tól kezdődő, egymást követő ötéves tervek keretében.
A milliók életét követelő rémuralomra támaszkodó Sztálin 30 éven át tartotta kezében a legfőbb hatalmat. Ez idő alatt a Szovjetunió bekebelezte Lengyelország K-i részét és a három balti államot, amelyek 1918-ban nyerték el függetlenségüket Oroszországtól. Hitler 1941-ben benyomuló hadseregét többéves véres háborúban visszaverték a határon túlra. A hadműveletek szovjet részről kb. 20 millió ember – civil és katona – életét követelték, és az ország hatalmas területeit taszították pusztulásba. A háborús szövetségesek, a győztes oroszok és az amerikaiak hamar összekülönböztek, és 1946-ban kezdetét vette a hidegháború.
Az egykor fejletlen Szovjetunió katonai nagyhatalommá vált. A szovjetek mindig a helyszínen termettek, készen bevetni csapataikat és harci eszközeiket a világ bármely táján, ahol erre „a demokratikus erőknek való segítségnyújtás” ürügyén lehetőségük nyílt, illetve saját „táborukon” belül, ahol szovjetellenes megmozdulások kezdődtek, vagy forradalom tört ki, mint Magyarországon 1956-ban. Otthon az ipar és a mezőgazdaság nagy léptékben fejlődött. Ennek ellenére a kommunizmus ígért anyagi előnyei egyre messzebb kerültek a megvalósulástól. A gazdaság a lakossági igényeknek csak kis részét tudta kielégíteni.
