Ma a Lilienstrasse, holnap talán az Invalidenstrasse? Berlin maga egy mítosz, szinte áttekinthetetlen.
Vannak olyan szórakozóhelyek, melyek a végnapok hangulatát árasztják szarvasbőgéssel és Honecker-portrékkal, alatta komor öltözetű fiatalokkal – például, akik a Rosenthaler strassei Sniperben mentateát vagy feketekávét szürcsölnek. Itt nehéz a jövőről beszélni, miközben a lemezjátszó felől üvöltve harsog a dudaszó.
Aki akarja, bemutathatja egzotikus ruháit és ékszereit keleti és nyugati sound zenére nyári vasárnapokon a Pfefferberg-romoknál levő sörkertben. Itt a svábok egzotikusabbnak számítanak, mint az afrikaiak. Aki odamegy közéjük és elvegyül közöttük, miközben a Kollwitzplatz már menthetetlenül a turistáké, meghasonlottan vitatkozik a kapitalizmus elutasításáról, illetőleg győzelméről, míg csak a romos épület egy darabja bele nem hullik a feketéscsészébe. A tegnapi legendák a kávéházakról mára már tegnapelőttiek lettek. Megkülönböztethetetlenül egyformán sorjáznak az asztalok és a székek az egyetlen sörkertben, melyet a nem odavalósiak elkerülnek. A keleten levő legdrágább nyugati étterem, a Santiago a Kollwitzplatzon, trófeaként őrzi betört kirakatüvegének darabjait.
Az idegen kíváncsiságától hajtva és saját kezdeményezésükre a Rosenthaler Strassén a Hackescher Hofban kis boltocskákban fiatalasszonyok kínálnak eladásra mindenféle maguk készítette kollekciót. Itt mindenki maga gondoskodik magáról – ki régiséget árul, ki cirkuszprogramot, a másiknak használtruha-üzlete van, vagy tanácsadó szolgálata, a férfiak építési, barkácsolási, tatarozási szolgáltatásaikat kínálják. Az emberek spanyol vagy egyiptomi módon főznek, vagy legalábbis annak vélik, és zeneszóra vágnak hajat. Minden lehetséges, a riksával való városnézés már a hivatalos turistalátványosságok közé tartozik. A fogszabályozós generációként emlegetettek legnagyobb része biztonságban él, és soha nem találkozott közvetlenül skinheadekkel, kábítószerdílerekkel, tolvajokkal és szektákkal. A szakadék, mely őket a többiektől elválasztja, elsősorban a generációk közötti szakadékot jelenti, nem pedig – mint az idősebbek esetében – a keletiek és a nyugatiak vagy általában a különböző nemzetiségűek közti rést.
Ha a számtalan építkezés mellett térdvédős srácok nyaktörő mutatványokat produkálnak görkorcsolyájukkal az ámuló közönség szeme láttára, alkalmanként még a politikusok is mutatnak némi érdeklődést az utcai sportok iránt, melyeket a Messehalle (Kiállítási csarnok) alatt és az Új Nemzeti Galéria (Neue Nationalgalerie) előtt hasztalan igyekeznek betiltani.
Nyaranta pedig a Berlin-Mitte negyedben levő Schloßplatzot valószínűleg megint sok ezer köbméter homokkal átalakítják a szokásos strandröplabda-verseny színhelyévé, miközben az Olympiastadion előtt a világ minden tájáról érkezett kosárlabdázó gyerekek küzdenek a pontokért.
Csak amikor nyáron megkezdődik a Love Parade, és ezrek vonulnak az utcára, hogy ott táncoljanak, akkor válik láthatóvá, hogy mi is mozgatja a fiatal berlinieket. Azaz egy részüket.
