Berlin-Megosztottság és újraegyesítés

A városba bevonult szovjet hadsereghez az amerikaiak nemzeti ünnepükön, 1945. július 4-én, a függetlenség napján csatlakoztak, őket a brit és a francia kontingensek követték. A potsdami értekezleten Winston Churchill, Harry Truman és Sztálin négyhatalmi ellenőrzésről állapodott meg. A keleti, szovjet szektor Berlin területének csaknem felét fedte le; a franciák, az angolok és az amerikaiak felosztották egymás között a nyugati oldalt.
A szövetségeseknek hamar szembesülniük kellett a szovjetek szándékával, amely Berlin egészét a kommunista irányítású Kelet-Németországba olvasztotta volna be. Az 1946-os önkormányzati választásokon – amely az 1933 és 1990 közötti időszak egyetlen szabad választása volt Berlinben – a szociáldemokraták kommunisták felett aratott elsöprő győzelmének hatására a szovjetek megerősítették a keleti szektor feletti kontrollt. A szovjetek és keletnémet szövetségeseik, attól tartva, hogy a Kelet-Németországba ékelődött kapitalista enkláve, Nyugat-Berlin bomlasztólag hat a kommunista rendszer kiépítésére, korlátozni kezdték a Nyugat-Németország felőli forgalmat. 1948-ban valamennyi, Nyugat-Berlinbe vezető közutat, vasúti és vízi útvonalat lezártak. A nyugati szövetségesek válaszintézkedéseket tettek: tizenegy hónapon keresztül naponta 4000—8000 tonna élelmiszert és a létfenntartáshoz elengedhetetlen egyéb cikkeket szállítottak repülőgépen Berlinbe. A blokádot 1949 májusában feloldották, s Nyugat- Berlin a Bonn székhellyel újonnan megalakult Nyugat- Németországba úgynevezett Landként tagozódott be. A szov-jetektől függő Német Demokratikus Köztársaság (NDK, németül DDR) fővárosa Kelet-Berlin lett.
A kelet-berlini életkörülményekkel szembeni elégedetlenség először 1953. június 17-én váltott ki nyílt elégedetlenséget, ugyanis az állam az alacsony életszínvonal ellenére is a termelés növelését követelte. Sztrájkoló munkások vonultak végig a Stalinalleen (a későbbi Karl-Marx-Allee) Walter Ulbricht kormánya ellen tüntetve. A felkelést szovjet tankok törték le.
Az 1950-es évek végére jobb életkörülmények reményében több mint hárommillió állampolgár hagyta el Kelet- Németországot, felénél is nagyobb részük Berlinen keresztül. A hatóságok igyekeztek véget vetni a kivándorlásoknak. 1961. augusztus 13-án a korai órákban a keletnémetek megkezdték a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, és több millió ember életét közel harminc éven át megváltoztató fal építését. A berlini fal tervének kidolgozója Walter Ulbricht és Erich Honecker volt. A „fal” egy összehordott szögesdrót kerítésből közel négy méter magas, betonelemekkel megerősített hatalmas erődítménnyé vált, amelyet elektromos kerítés választott el az őrtornyokból megfigyelt homoksávtól. A fal egyik legismertebb szakasza Wedding kerületében volt, a Bemauerstraßét választotta két részre. 1961 augusztsában a menekülők az ablakokból ugrottak a szabadságba, amíg be nem falazták a nyílásokat.
A nyugati szövetségesek számára a fal Nyugat-Berlint még erőteljesebben a szabadság szimbólumává tette. John F. Kennedy amerikai elnök kiállt a nyugati szövetségesek berlini szerepvállalása mellett. 1963-as látogatásának híres mondata: „Ich bin ein Berliner ”
Erich Honecker rezsimje Kelet-Berlint nemzetközileg elismert fővárossá tette, ám a nyugati oldal fejlettségével vetekedő csillogó szállodái és felhőkarcolói mögött a hétköznapi élet szürkesége és a személyi szabadság hiánya nem biztosította a rendszer népszerűségét a lakók körében.
A berlini fal leomlásához vezető végső állomás a Lipcséből kiinduló, nukleáris fegyverek és ipari szennyezés elleni környezetvédelmi kampány volt, amely demokratikus szabadságjogokat követelő országos mozgalommá vált. 1989-ben, miközben keletnémetek ezrei menekültek Magyarországon, Csehszlovákián és Lengyelországon keresztül Nyugatra, az országot a Mihail Gorbacsov szovjet vezető által kezdeményezett kelet-európai reformok sújtották. Az NDK fennállásának 40. évfordulójára 1989 októberében Kelet-Berlinbe látogató Gorbacsov nem hagyott kétséget a felől, hogy a szovjetek a továbbiakban nem hajlandók meg¬védeni a rezsimet. A berlini falat 1989. november 9-én megnyitották, 1990. október 3-án éjfélkor pedig hatalmas fekete, vörös és aranyszínű lobogó emelkedett a Reichstag fölé a magasba. Kelet- és Nyugat-Berlin ismét egyesült.

A közel 3,5 millió lakosú, újraegyesített Berlin az ország legnagyobb városává vált, s hamarosan ismét a nemzet fővárosává nyilvánították. 1991. június 20-án csekély többséggel a Bundestag Berlint nevezte ki a kormány székhelyévé. Ezáltal megszilárdult a város pozíciója az országon belül. 1999 májusában a Reichstagban szövetségi elnököt választottak, ugyanezen év augusztusában a kormányzati tevékenység is áthelyeződött Bonnból Berlinbe.