A többi észak-afrikai országhoz hasonlóan Marokkó is Karthágó, Róma, majd a vandálok kezén volt. A bizánciak a 6. sz.-ban uralták, majd Kr. u. 685-ben K-ről az arabok söpörtek végig az országon, akik az iszlám vallást hozták magukkal. 711-től sok marokkói csatlakozott a muzulmánokhoz, a mórokhoz a spanyol invázió idején, amelyet Tárik ibn Zijád vezetett, és amely rajta hagyta bélyegét Andalúzián, sőt még Franciaország DNy-i részén is. Maga a mór név az észak-afrikai berber nép nevéből, a mauriból származik. Az Almorávida-dinasztia, amely Marrákesből kormányzott a 11. sz.-ban, megalapította a Spanyolország középső részétől Szenegálig tartó berber királyságot Ám az arabok és a berberek között ellentétek keletkeztek.
Spanyolország É-i részének keresztény királyságai és Portugália kihasználták a mórok közötti nézeteltéréseket, és kezdték megvetni lábukat Marokkó É-i részén. 1492-ben a keresztény seregek kiűzték a mórokat utolsó spanyol erődítményükből, Granadából, majd sorra bevették a marokkói tengerpart városait. A mórok 1578-ra többségüket visszafoglalták, de Ceuta és Melilla spanyol enkláve maradt a mai napig.
Marokkó több mint 300 évig független volt. Később, a 19. sz. végén az ország az európai imperialista rivalizálás középpontjába került. Franciaország és Spanyolország meg akarta osztani, és Németország szintén be akart avatkozni. Végül az ország 1912-ben francia protektorátus lett. É-on egy kis protektorátus Spanyolország birtokában maradt; Tanger nemzetközi zóna lett.
Az elkövetkező 45 év sikeres volt Marokkó számára. A francia kormányzás, 1925-ig Louis Lyautey tábornok vezetése alatt, különösen sokat tett az ország modernizálásáért. A szultán megmaradt, de hatalma csekély volt, és komoly ellenállást csak a hegyekben élő berberek tanúsítottak.
Marokkó a franciák oldalán harcolt az I. világháborúban, és Francisco Franco tábornok oldalán a spanyol polgárháborúban (amely a marokkói spanyol katonai bázisok felkelésével kezdődött). A II. világháborúban a szövetséges erők partra szálltak Marokkóban és Algériában 1942-ben, hogy a németeket kiűzzék Észak-Afrikából, és a szövetségesek vezetői – Winston Churchill, Franklin Roosevelt és Charles de Gaulle – Casablancában találkoztak 1943 januárjában.
A háború után Mohammed ben Juszuf szultán lett a központi alakja az egységes népi és függetlenségi mozgalomnak. Kiutasították az országból, de a marokkóiak visszahozták. 1956-ban sikerült a gerillaháború elkerülésével tárgyalásokat kezdeni az ország függetlenségéről. Tanger visszatért Marokkóhoz, de Spanyolország visszatartott két kis enklávét, Ceutát és Melillát, valamint olyan földközi-tengeri szigeteket, mint az Alhucemas-szirtek, a Chafarina-szigetek és az Alborán-sziget; a spanyol Ifnit 1969-ben átengedték Marokkónak. A szultán 1957-ben király lett, és 1961-ben fia, II. Hasszán követte.
Az 1965-ben kitört zavargásokat elnyomták, és Hasszán 1971-ig rendkívüli állapotokat vezetett be. 1972-ben a politikai pártokra nehezedő korlátozásokat megszüntették. Az 1992-es népszavazás új alkotmányt eredményezett. Az elmúlt években a fundamentalista iszlám csoportokkal való összetűzéseket Hasszánnak nagyfokú toleranciával sikerült elkerülnie.
A legtöbb alkotmányos monarchiától eltérően Marokkó királya fontos végrehajtó hatalmat gyakorol. Hasszán király időnként az országot parlament nélkül is vezetheti. 1975-ben békés „zöld menetet” szervezett, amelyben 350 000 fegyvertelen marokkói behatolt az ásványkincsekben gazdag Spanyol-Szaharába (ma Nyugat-Szahara). Spanyolország, a korábbi gyarmati hatalom beleegyezett, hogy az országot osszák meg Marokkó és Mauritánia között. Ugyanakkor a bennszülött szaharaiak, algériai segítséggel, létrehozták önkormányzati mozgalmukat, a Polisario Frontot, és 1976-ban kikiáltották az új független Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet 1982-ig több mint 70 ország ismert el, Marokkó azonban továbbra sem vonult ki a régióból.
1976-ban a Polisario gerillaháborút kezdett a marokkói és mauritániai betolakodók ellen. Mauritánia 1979-ben feladta a térség iránti igényét. Ezt követően Marokkó annektálta az egész Nyugat-Szaharát. A háború, noha az egész nemzet támogatta, az Algériával való viszony megromlásához vezetett – egészen 1992-ig, amikor Algéria beleegyezett a Polisario támogatásának beszüntetésére. Bár a marokkói csapatok továbbra is Nyugat-Szaharában állomásoztak, a Polisario és Marokkó az ENSZ közvetítésével 1991-ben tűzszünetet kötött, és a két fél először 1993 közepén tárgyalt közvetlenül egymással. A marokkói vezetés népszavazást írt ki annak érdekében, hogy Nyugat-Szahara lakói maguk dönthessenek jövőjük alakulásáról, az indítványt azonban ismételten elvetették.
Bár a többi afrikai országhoz képest az ország gazdasági helyzete jónak mondható, a marokkóiaknak hatalmas szociális problémákkal kell szembenézniük. Ezeknek nem kevéssé a népesség gyors növekedése az oka – 1970 és 1990 között a lakosság száma 10 millióval nőtt. Noha 7-13 éves korban az oktatás kötelező, a felnőtt népesség fele írástudatlan. A munkanélküliség magas, ezért a marokkóiak tömegesen mennek a városokba és Európába illegális munkát keresni.
Számok és tények
Hivatalos név: Marokkói Királyság
Területe: 446 550 km2
Lakossága: 27 623 000
Népsűrűsége: 61 fő/km2
Fővárosa: Rabat
Államforma: alkotmányos monarchia
Pénznem: 1 dirham = 100 centime
Nyelv: arab (hivatalos), berber nyelvjárások, francia, spanyol
Vallás: muzulmán 98%
Éghajlat: a tengerparton meleg, a szárazföldön forró; Rabatban a januári középhőmérséklet 12,5 °C, az augusztusi 23 °C
Földhasznosítás: legelő 47%, művelt terület 21%, erdő 12%, egyéb 20%
Elsődleges nyersanyagforrások: gabonafélék, hüvelyesek, citrusfélék, zöldségek, olajbogyó, szőlő, birka, kecske, baromfi, fokhagyma, datolya, fa, hal; foszfát, vas, ólom, mangán, réz
Fő gazdasági ágak: mezőgazdaság, élelmiszeripar, textil- és bőráruk gyártása, cementgyártás, bortermelés, műtrágyagyártás, erdőgazdálkodás, halászat, bányászat
Fő exportcikkek: foszfát, ércek, citrusfélék, zöldségek, bor, konzervek, szőnyeg, textíliák, gyapot
Nemzeti jövedelem/fő: 1098 USA-dollár
Természetes szaporodás: 21 ezrelék
Várható élettartam: férfiak 65 év, nők 69 év
