Korfu a Jón-szigetek néven ismert szigetcsoport és közigazgatási régió tagjai közül a második legnagyobb görög sziget. A történelem során a szigetet többféleképp is nevezték, a legelterjedtebb és a helyiek által ma is használt megnevezés a mitikus Korkürától származik, akit Poszeidón, a tenger istene ragadott magával és hozott a szigetre.
Területét feltételezhetőleg már a paleolitkorban lakták, ekkor még a szárazföldhöz tartozott. Első települését valószínűleg Kr. e. 775-750 között a kormthosziak alapították, létrehozva Korküra nevű gyarmatukat. Első városukat a Kanom-félszigeten kezdték építeni, mely stratégiailag kedvező fekvése, termékeny földjei és védett természetes kikötői miatt, gyorsan gazdagodott és növelte tekintélyét. Kr. e. 229-ben Korfu önként ajánlotta fel szövetségét a terjeszkedő Római Birodalomnak, ezzel az első adriai város lett, mely római uralom alá került. Az elkövetkező évszázadban a sziget ennek ellenére független maradt, saját törvényekkel és pénzverési joggal. Ekkor irtották ki erdőit, faanyaggal látva el a római hajóflottát. A Római Birodalom kettészakadásakor, Korfu Bizánc fennhatósága alá került. Így sem úszta meg a keleti gótok támadását, a hordák 562-ben szinte a földdel tették egyenlővé a sziget fővárosát. A túlélők az ókori városon túli félszigetre menekültek, felépítették az első erődöt, mely körül lassan felépült az új város is. 1214-ben a sziget egyike volt annak a három, Velence hadizsákmányát képező, de viszonylag független görög államnak, melyek Konstantinápoly elfoglalása után jöttek létre. Ekkor épült meg Korfun az Angelókastro erőd is.
A kalóztámadások elleni védelemre hivatkozva, 1402-ben a velenceiek el is foglalták a szigetet. A hatalom az arisztokrácia kezében összpontosult, akiknek az volt a legfontosabb, hogy felügyeletüket megőrizzék a közel-keleti kereskedelmi utak felett. Korfunak 1431-től török támadásokkal kellett szembenézni, akiknek1716-ban ugyan sikerült betörniük a szigetre, ám nem sokáig tartott győzelmük. A napóleoni háborúk idején Korfu először francia, majd orosz, később török, végül újra francia megszállás alatt állt. A franciák fejlesztették az oktatást, könyvtárat hoztak létre, és Görögországban első ízben nyomtatott sajtótermék is megjelent. Napóleon bukása után a Jón-szigetek brit fennhatóság alá kerültek, a királyi főkormányzó irányítása alatt, akinek székhelye Korfun volt. A brit védelem majdnem egyet jelentett a gyarmati uralommal, de ez a fennhatóság gazdasági fellendülést is eredményezett Korfunak. Kiépítették úthálózatát és a csatornarendszert, egyéb infrastrukturális fejlesztések is kezdődtek. Átszervezték az oktatást, megnyílt az első jón akadémia, mely egyben az első görög egyetem is volt. A britek honosították meg a szigeten a krikettet és kedveltették meg a gyömbérsört is.
Miután a szárazföldi Görögország felszabadult a török uralom alól, a nemzeti érzelmek és az egyesülési törekvések felerősödtek. 1864-ben Viktória királynő vissza is származtatta Korfut, másik 6 jón szigettel együtt a görögöknek. Mielőtt az angolok elhajóztak volna, szinte mindent tönkretettek. A XIX. sz. végétől egészen a 25 évvel ezelőtti turisztikai fellendülésig, Korfu az elmaradott területek szintjére süllyedt vissza. A Szuezi-csatorna megnyitásával kereskedelmi szerepét is elvesztette. Az I. világháborúban a brit, francia és olasz szövetséges erők bázisa volt, majd Szerbia eleste után a teljes szerb kormány és parlament települt át a szigetre. Az 1940-es görög-olasz háború kitörését követően Korfut bombázták, később pedig az olaszok szálltak itt partra. 1943-ban a németek foglalták el a szigetet, az olaszok ellenállásának köszönhetően, Korfu városának nagy része megsemmisült, többek közt a Parlament, az Akadémia, a színház, több templom és igen sok lakóház is áldozatul esett. Napjainkban Korfu fellendülését a turizmustól várja. Az itteniek felismerték az ebben rejlő lehetőségeket, így ma már nemzetközi repülőtere is van a szigetnek, sok-sok szálloda és számtalan kikapcsolódási lehetőség várja a látogatókat.