A hamburgi Staatsoper balett-társulata évek óta a legjobb Németországban. A Neumeier-társulat repertoárja a klasszikus daraboktól a kortárs zenékre készült koreográfiákig mindenre kiterjed.
A borsoszsákokon, ahogyan előszeretettel nevezték itt gyengéd gúnnyal a Hanza-kereskedőket, annak idején már Heinrich Heine is gúnyolódott, annak ellenére, hogy a költő egész életében módos hamburgi nagybácsikája támogatására szorult.
A hamburgiaknak még ma is gyengéjük, hogy fenntartsák hírnevüket, vagyis azt, hogy mindig józanul számolnak. Éppen ezért gyakran elsikkad az, hogy valójában milyen sokat köszönhet a város polgárai, a kereskedők, hajótulajdonosok és gyártulajdonosok mecenatúrájának. Itt soha nem volt szavuk az adakozó szellemű hercegeknek, így a városállamban hagyománya volt annak, hogy a kulturális jellegű közösségi létesítményeket egyéni kezdeményezésből kell előteremteni.
Ez a hagyomány a XVII. századra nyúlik vissza. 1678-ban nagy feltűnést keltett Németország első nyilvános és állandóan játszó operaházának megalapítása. És ami még szokatlanabb volt: a múzsák Gänse-markton létesített templomát a magángazdálkodás szempontjai szerint irányították. Mindamellett a hősies vállalkozás 50 éven keresztül jól működött. Az ifjú Händel hegedült és csembalózott, és erre a színpadra írta első három operáját. Később Telemann lett a zeneigazgató, de csak késleltetni tudta a vállalkozás elkerülhetetlen csődjét. Johann Mattheson énekes, zeneszerző és zenei publicista éles szavakkal ostorozta a „lakosság természetét”, s őket tette felelőssé a vállalkozás kudarcáért, mondván: „az opera inkább királyoknak és hercegeknek való, semmint kereskedőknek és házalóknak”. Amivel megint csak témánál vagyunk.
Levonva a következtetést, a csaknem ugyanazon a helyen 1765-ben újonnan tervezett épületet drámai színház céljára építették fel. Ennek a „Nemzeti Színház”-nak legnevesebb drámaírója Gotthold Ephraim Lessing volt, sikerdarabja pedig a Minna von Barnhelm. A XIX. században a virtuóz hangszeres zenészek és az utazó énekes sztárok fellépésével ismét a zenei műfajok kerültek előtérbe. A Hanza-város üzleti gondolkodásmódja azonnal reagált az új fejlődési irányra. „Áldozatkész emberek” részvénytársasága megbízta Karl Friedrich Schinkelt egy új színház terveinek elkészítésével, mely 1826-27- ben némileg átdolgozott tervek alapján fel is épült a Dammtorstraßén. Minthogy az épület kifejezetten a sokkal nagyobb nyereséggel kecsegtető zeneszínház követelményeinek megfelelően épült, a szakma szakadását nem lehetett tovább feltartóztatni. Ez a folyamat végül a Deutsches Schauspielhausnak a Kirchenalleen történő felépítésével jutott nyugvópontra. Ahogy azt rögtön ki lehet találni, ez a terv is színházszerető hamburgi polgárok megbízásából készült. 1900-ban került sor a színház ünnepélyes megnyitására, mely 1400 fős nézőterével mind a mai napig Németország legnagyobb drámai színháza. A hamburgi színházrajongók legnagyobb bánatára és több, részben egészen kiváló képességű intendáns minden fáradozása ellenére sem sikerül újjáéleszteni azokat a dicső időket, melyekben az 50-es évek végén a legendás Gustaf Gründgens irányítása alatt a színház nemzeti hímévre tett szert.
