Brazília – Történelem, érdekességek

A szívós, rámenős és kozmopolita „paulistanók”, ahogy São Paulo lakói magukat nevezik, szeretik a tülekedést és a lehetőséget arra, hogy jobb életet teremtsenek maguknak, és élvezik a hűs, mérsékelt éghajlatot, a pazar tengerparti üdülőhelyeket és Santos kikötőjének közelségét. Nincs nála pezsgőbb város Dél-Amerikában – hol van már az a kis missziós telep, amit a jezsuiták alapítottak 1554-ben a mai város helyén (igaz ugyan, hogy azóta megépítették az egykori kis templom hű mását). A város körüli vidék mezőgazdasági szempontból valóságos aranybányának bizonyult. Termékeny vörös talaja ideális a nagybani kávétermesztésre. São Paulo úgy száz éve kezdett el gyors ütemben fejlődni, amikor a kávéból származó jövedelmet más iparágak létrehozására kezdték fordítani. Rengeteg bevándorló érkezett Európából, akiknek megvolt a szakértelme és a vállalkozó kedvük sem hiányzott. Ma ez a város adja Brazília ipari termelésének 40%-át. A várost is magában foglaló, 247 898 km2 területű és 33 millió lakójú São Paulo államból származik az ország ipari termelésének 65%-a.

Nem is csoda talán, hogy a brazilok éppen São Paulóban nyilvánították ki 1822-ben függetlenné válásukat Portugáliától. A brazil tengerpartra egy Pedro Álvares Cabral nevű hajóskapitány bukkant rá 1500-ban, és azonnal portugál területté nyilvánította az országot, de 49 évnek kellett eltelnie addig, amíg a portugáloknak sikerült alkirályt kinevezniük az új gyarmat élére. A területet 1572-ben két részre osztották: az É-i rész (és a mai Bahia állam) fővárosa Salvador, a D-i rész fővárosa Rio lett. A tengerparti sávban, a gyarmatosítók hatalmas cukornádültetvényein afrikai rabszolgák dolgoztak. Más telepesek az ország belseje felé törtek előre, a mai São Paulo és Minas Gerais államok területére, ahol aranyat, drágaköveket és rabszolgákat kerestek. A 17. sz. közepén vissza kellett ugyan verni néhány Salvador és Recife ellen irányuló holland támadást, de a gyarmati élet az 1789-es sikertelen Minas Gerais-i forradalomtól eltekintve szinte változatlanul folyt – amíg Napóleon 1808-ban végérvényesen meg nem változtatta. Ebben az évben a portugál királyi család Napóleon előrenyomuló seregei elől – brit hajók kíséretében – Brazíliába menekült. Rióban szálltak partra, és attól kezdve ez a város lett a portugál birodalom székhelye. VI. János király egészen 1821-ig (Napóleon haláláig) Brazíliában maradt, és amikor visszatért Lisszabonba, a fiát. Pedrót hagyta hátra régensként. A következő évben Pedro kikiáltotta a független Brazíliát, amelynek ő lett a császára. I. Pedro néven.

Az újdonsült birodalom császárának uralma nem folytatódott olyan jól, mint ahogy elkezdődött. I. Pedro elvesztette a későbbi Uruguay területét, lemondott a trónról, és visszatért Portugáliába, hogy elűzze fivérét, a trónbitorló Dom Miguelt. A császári trón fiára, az ötesztendős Pedróra maradt, aki egy régens gyámsága alatt lett uralkodó. Az ifjabbik Pedro alig volt 15 éves, amikor II. Pedro néven átvette az ország irányítását, és azonnal liberális reformokat hirdetett. Fejlesztette a közlekedést és az iskolarendszert, és hadjáratot indított a korrupció ellen. Hamarosan már ezrével özönlöttek Brazíliába a bevándorlók. II. Pedro háborút nyert Paraguay diktátora ellen, és kinyilvánította, hogy inkább lemond a koronáról, mint hogy továbbra is eltűrje a rabszolgatartást.

Ez a kijelentése valóban a koronájába került. II. Pedro lánya, Izabella hercegnő 1888-ban, apja ideiglenes távolléte alatt felszabadította a rabszolgákat. Az ültetvények tulajdonosai a katonaság segítségével az uralkodó ellen fordultak, aki kénytelen volt lemondani, és 1889-ben kikiáltották a köztársaságot.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük