Brazília tájegységei közül messze az Amazonas mintegy 5 000 000 km2-es medencéje a legnagyobb. Az ország területének nagyjából egyharmadát elfoglaló medence É-on és Ny-on húzódik. Hatalmas alföld ez, amelyet trópusi esőerdő borít, és ahonnan a vizet a 6440 km hosszú Amazonas és mellékfolyói, köztük a Xingú és a Rio Negro gyűjtik össze. Nem véletlenül hívják Zöld Pokolnak (inferno verde) a vidéket: a hőmérséklet egész évben 27 oC körül van, amihez szinte elviselhetetlenül magas páratartalom társul, ráadásul évente mintegy3000 mm eső hullik. A Transzamazóniai autópálya és más új utak azonban ezen a tájon is lehetővé tették a fejlesztést.
Hatalmas erdőterületeket irtottak ki, hogy helyükön haszonnövényeket termesszenek vagy állatokat tartsanak, hiszen az ország részben úgy próbál enyhíteni gazdasági nehézségein, hogy az ÉK-i körzetek nyomorgó parasztjait áttelepíti az újonnan megtisztított földekre. A nagy konszernek azonban kiszorítják az egyéni gazdálkodókat, és a földet hatalmas állattartó gazdaságokká egyesítik, így az ÉK-ről érkező telepesek cseberből vederbe kerülnek. Mostanra a brazíliai esőerdőknek már több mint 8%-át (404 000 km2) kiirtották. Nem elég, hogy ezek a programok felmérhetetlen környezeti károkat okoznak, még mezőgazdasági szempontból sem életképesek. Az erdő önmagát tartja fenn, és ha kiirtják, hogy a helyén földművelést folytassanak, két-három év múlva meddővé válik a vidék.
1990 végén a kormány tervet hagyott jóvá egymillió hektárnyi erdő 10 év alatt végrehajtandó újratelepítésére: ennek költségeit mintegy 3 milliárd amerikai dollárra becsülték. A brazil elnök azonban 1992-ben – abban az évben, amikor Rióban az ENSZ szervezésében nemzetközi környezetvédelmi csúcstalálkozót tartottak – leváltotta José Lutzemburger környezetvédelmi minisztert, mert nyilvánosan bírálta az Amazonas-medencében végzett fejlesztéseket. Egy esztendővel később új, hét évre szóló programot jelentettek be, amelynek keretében megnyitják a régiót a vegyipari üzemek és gyógyszergyárak előtt, mivel az esőerdők „igen sok kiaknázatlan forrást rejtenek” – bár ezek nagy része egyelőre ismeretlen. Időközben az Amazonas-medence jelentős része már higannyal szennyeződött, mivel az aranyásók ezt a fémet használják az aranynak a folyók iszapjából történő elválasztására. 1994-ben úgy becsülték, hogy már mintegy 2000 t higany került az Amazonasba.
A fejlesztések leginkább az őslakos indiánokat érintik, ők szenvedtek legtöbbet az aranyásók miatt. Az olykor még mindig kőkorszaki szinten élő bennszülöttek, ha elűzik őket, kénytelenek beilleszkedni a modern társadalomba. Ez gyakran fájdalmas folyamat, és heves ellenérzést vált ki azokból, akik nem értenek egyet az indiánok hagyományos kultúrájának és életmódjának megzavarásával, valamint az erdő ökológiai viszonyainak a felborításával. Talán még ennél is nagyobb baj az, hogy a gyarmati időktől kezdve egészen napjainkig több olyan időszak is volt, amikor a folyamatra nem annyira a beilleszkedés, mint inkább a megsemmisítés volt a jellemző. Amikor a portugálok Brazíliába érkeztek, több mint egymillió indián élt itt. Sokukat megölték vagy rabszolgává tették; sokan az Európából behurcolt betegségeknek – az influenzának, a kanyarónak vagy a himlőnek – estek áldozatul, amelyekkel szemben szervezetük képtelen volt védekezni. Még ebben a században is megesett, hogy az indiánokat rabszolgaságba kényszerítették, hogy a vadonban gumit gyűjtsenek, s amikor már nem tudták hasznukat venni, végeztek velük. A Nemzeti Indián Alapítvány (FUNAI) nagyon sokat tett sorsuk jobbításáért, de még ma is előfordul, hogy embertelenül bánnak velük, sőt könyörtelenül meggyilkolják őket, s a szakértők attól tartanak, hogy mostanra már csupán 250 000 dél-amerikai indián maradt. 1993-ban például több mint 70 yanomamit öltek meg a rezervációk területén engedély nélkül arany és ón után kutató bányászok. Ezzel egyidejűleg a bányavállalatok és a helyi politikusok erőteljes kampányt indítottak azon rendelet eltörléséért, amely 94 000 km2-t biztosít a yanomamik számára.
Az elszegényedett ÉK-i területek jelentős része tüskés bozóttal (ún. caatinga) fedett félsivatag. itt néha évekig egy csepp eső sem esik. Csak a partvidéki területeken van annyi csapadék, hogy az örökzöld és lombhullató fák is meg tudjanak telepedni.
Az ország negyedik nagy tájegysége a D-i felföld. Ezen az Uruguayjal határos területen fekszik Paraná, Santa Catarina és Rio Grande do Sul szövetségi állam. Az É-i fészek magasabban fekvő régióit fenyőfélék és lombhullató fák borítják, míg D-en az argentin pampákhoz hasonló füves prérik húzódnak. Ez a gaucko-vidék: termékeny, mérsékelt éghajlatú táj, amelynek Ny-i részén nagy szarvasmarhatartó gazdaságok, É-i és ÉK-i részein pedig hatalmas kávéültetvények terülnek el.
Az ötödik tájegység a középnyugati vidék, ahol fákkal tarkított, szavanna jellegű füves puszták terülnek el egy másik hatalmas felföldön. A területen három, főleg állattartással foglalkozó állam – Mato Grosso, Mato Grosso do Sul és Goiás – osztozik. Ide, Goiás lakatlan vidékére álmodta Juscelino Kubitschek elnök csodavárosát. Brasíliát, amely 1960-ban átvette a fővárosi címet Rio de Janeirótól.
Brasília még a környező nyomornegyedekkel, favelákkal együtt sem túl nagy város: 1,8 millió lakója van, s ezzel messze elmarad az ország legnagyobb városa, São Paulo mögött. São Paulo jelenleg a világ egyik leggyorsabban fejlődő városa és az egyik legfontosabb nemzetközi pénzügyi központ. Lakossága mintegy 18 millió fő, és ez a becslések szerint évente mintegy 150 000 fővel növekszik.
