Ausztrália DK-i része James Cook angol tengerészkapitány csendes-óceáni utazása után kezdett benépesülni. Nem ő volt azonban az első európai, aki „felfedezte” Ausztráliát. A17. sz.-ban Willem Janszoon és Abel Tasman holland tengerészek felfedező utat tettek a Carpentaria-öböl és Van Diemen’s Land (ma Tasmánia) partvidékén. Az angol William Dampier 1699-ben tanulmányozta Ausztrália Ny-i partjait, de ezek a felfedezők mind azt írják Új-Hollandiáról (akkoriban így nevezték Ausztráliát), hogy kereskedelem és gyarmatosítás szempontjából értéktelen terület.
Cook kapitánynak az volt a szerencséje, hogy egy sokkal barátságosabb parti részre bukkant. 1770-ben, miután tudományos expedíciót vezetett Tahitira, és feltérképezte Új-Zélandot, Angliába hazatérőben kikötött a K-i part egy keskeny öblében, amelyet pazar és szokatlan növényvilága miatt Botany-öbölnek nevezett el. Tovább folytatta útját, feltérképezte csaknem az egész K-i partot (és közben majdnem hajótörést szenvedett a Nagy-korallzátonyon). Ezt a partszakaszt „birtokba vette” Nagy-Britannia számára, és Új-Dél-Walesnek nevezte el. Nem sokkal ezután Nagy-Britannia elvesztette amerikai gyarmatait, s börtönei túlzsúfoltak lévén úgy döntött, hogy a Botany-öbölben hoz létre egy fegyenc-telepet. Az első, tizenegy hajóból álló rabszállító flotta 1788 januárjában érkezett meg. s mivel a Botany-öböl környékét túl mocsarasnak találták, egy kicsit északabbra szálltak partra egy Sydney Cove-nak elnevezett helyen. Port Jackson csodálatos természetes kikötőjében – amely elkerülte Cook figyelmét.
Az első gyarmatosítók élete rendkívül nehéz volt, és a település csak nagy nehezen tudott fennmaradni. Mégis megerősödött, és a következő ötven esztendőben más büntetőtelepek is létesültek Norfolk-szigeten, a mai Hobart és Brisbane közelében. Érkeztek szabad telepesek is; az 1830-as évek elején számuk már meghaladta a fegyencekét. Lerakták Perth, Adelaide és Melbourne városának alapjait is.
Ezek ,a közösségek nagyon számítottak Nagy-Britanniára, mint kereskedelmi partnerre és támogatóra, hogy fejleszthessék kikötőiket; így válhattak Ausztrália belsejébe vezető kapukká, valamint az egymás közti közlekedés csomópontjaivá. Ugyanakkor jelentős szerepük volt a belföldi közlekedésben is, mivel a szárazföldi utaknak, majd később a 19. sz. második felében megjelenő vasútnak köszönhetően kapcsolatban álltak az ország legkülönbözőbb pontjain található kisebb mezőgazdasági településekkel és bányavárosokkal. Magától értetődően az ipar főleg ezeken a majdani állami székhelyeken tömörült, és sok bevándorló nem is merészkedett beljebb. Ez a magyarázata annak, hogy Sydney, Melbourne, Brisbane, Adelaide, Perth és Hobart annyival nagyobbak, mint államaik második legnagyobb városa, és hogy Ausztráliának kevés a nagy vidéki központja. Vannak kivételek, ezek közül nevezetes Canberra (amelyet a 20. sz.-ban hoztak létre, mint az államszövetség fővárosát), az új-dél-walesi Newcastle és Wollongong (a szénmedencékben épült fontos ipari központok) és Geelong Victoria államban. Az ausztrál gazdagság nagy részét a nagyvárosok határain túl termelik meg, amiről sok ausztrálnak nincs is tudomása. Ennek az évszázadnak egyik legpusztítóbb szárazsága, amely 1983-ban ért véget, s átmenetileg megbénította a földművelő szektor nagy részét, a lakosság 90%-ának a hétköznapjait egyáltalán nem befolyásolta.
Az ország mezőgazdasági termékeinek nagy része külföldre kerül – pl. az évi 1.7 millió t marhahús kétötöde és az évi kb. 800 000 t gyapjú 95%-a. Bár jelenleg a szén a fő exportcikk, Ausztráliának még mindig van 137 millió birkája, s ez az állomány a világ gyapjútermelésének 30%-át adja. Az óriási juh- és szarvasmarhatelepek (farmok) hatalmas területeket foglalnak el, de sok esetben a legelők nem elég termékenyek ahhoz, hogy nagy állatállományt tartsanak el. Mivel azonban számos juhfarm meghaladja az 500 000 ha-t és a legnagyobb szarvasmarhatelep több mint 3 millió ha (tehát körülbelül akkora, mint Belgium egész területe), rengeteg állatot lehet tartani még akkor is, ha csak egy birkával számolunk 3 ha-ra vagy egy marhával 50 ha-ra.
Ezek az adatok a száraz területekre vonatkoznak. Ahol több a csapadék és sűrűbben nő a fű, ott az állattenyésztés sokkal intenzívebb – különösen DK-en és a legdélnyugatibb részeken. Nagy általánosságban a szarvasmarha jobban tud alkalmazkodni a meleghez, mint a juh; az ország vágómarhájának közel a felét Queenslandben és az Északi területen tenyésztik. Az állatállomány régebben sokkal nagyobb volt, de egyharmaddal csökkent az 1982-83-as szárazság végére. A mintegy 2.8 millió tejelő szarvasmarha főleg Új-Dél-Wales K-i részén és Victoriában legel.
Ausztrália gabonatermelésében legjelentősebb a búza, melynek nagy részét a Nagy-Vízválasztó-hegység Ny-i részén termelik, a Queensland D-i részétől Victoria felé húzódó övben, valamint Nyugat-Ausztráliában. Az évi termés 10-17 millió t, amelynek nagy részét exportálják; ezzel Ausztrália a világ negyedik legnagyobb gabonaszállítója. Említésre méltó még az árpa, a cirok, a zab és a kb. 930 000 t rizs évente, amit Új-Dél-Walesben, Riverina területén termelnek.
A nagy éghajlati különbségek miatt mindenütt mást termesztenek. Új-Dél-Wales és Queensland melegebb területein terem a gyapot, a cukornád, az ananász, a banán, a földimogyoró, az avokádó és az Ausztráliában őshonos makadám dió. Gazdagon teremnek a gyümölcsök – különösen az őszibarack, a sárgabarack, a szőlő és a citrusfélék a Murray és a Murrumbidgee folyók mentén, az alma pedig Tasmaniában. Minden államban termelnek bort, asztali és fajborokat is. A legrégebbi bortermelő vidékek Dél-Ausztráliában találhatók, a Barossa-völgyben, Newcastle közelében. Az utóbbi években ez a gazdasági ág felvirágzott, számos új szőlőskertet telepítettek be. A fakitermelés igen jelentős, különösen Tasmaniában.
