1948-tól az ország minden kapcsolatot megszakított a nyugati államokkal. Albánia fő szövetségese, piaca és beszerzési forrása a Szovjetunió lett Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig, majd egészen 1961-ig, amikor az új vezető, Nyikita Hruscsov az SZKP XX. Kongresszusa után megkezdte a desztalinizációt. Hodzsa, akinek a szemében Sztálin hős volt, elítélte az új szovjet irányvonalat, és átpártolt Kínához. Albániában szinte egyik napról a másikra kínai szakemberek vették át a szovjetek helyét a műszaki és ipari beruházásoknál.
Ettől kezdve, miként Kínában, Albániában is elsőbbséget élvezett a mezőgazdaság az iparral szemben. Ez a fajta kínai kommunizmus a vidék fejlődésének kedvezett, s jobban illett az ország adottságaihoz, mint a centralizált, szovjet típusú iparosítás. Az 1970-es évek
közepén azonban Kínában is csalódtak.
A sztálinista korszakban gyárakat építettek, vasútvonalakat fejlesztettek, a legnagyobb eredményeket azonban ekkor is a mezőgazdaságban érték el. A kezdetleges technológia, elavult mezőgazdasági gépek ellenére az ország éveken keresztül önellátó volt élelmiszerekből. A lakosság kétharmada falvakban élt – és él még napjainkban is -, legtöbbjük termelőszövetkezetekben dolgozott. A túlórázás mindennapos volt, s a munkakerülőket börtönbe zárták. Minden iskolás korú gyermeknek évente egy hónapot a földeken kellett dolgoznia.
Egy korszak alkonya
1982-től Hodzsa utóda, Ramiz Alia alatt az ország fokozatosan újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat Jugoszláviával, Görögországgal és a Nyugattal. A kommunista korszak azonban csak 1992-ben zárult le, amikor az ellenzéki Albán Demokrata Párt szerezte meg a döntő többséget a választásokon. Az új kormány a 45 éves kommunista uralom alatt felgyülemlett gazdasági és társadalmi problémák megoldásának sürgető feladatával nézett szembe.
Az ország a gazdasági összeomlás szélén állt, a népet éhínség fenyegette. Az élelmiszerraktárakat az 1990-es évek elején kifosztották, s albánok tízezrei menekültek a szomszédos Olaszországba és Görögországba. A parasztok vetőmag és gépek hiányában nem tudták a földeket megművelni. A tömeges kivándorlás megfékezése érdekében az Európai Közösség élelmiszersegélyt küldött a rászorulóknak.
Albánia ma Európa egyik legszegényebb országa. Nem csoda, hogy 1993 és 1997 között sokan piramisjátékokba ölték csekélyke megtakarításukat. Miután a megtévesztett emberek törvényszerűen elvesztették pénzüket, 1997 elején nyílt lázadás tört ki, hetekig ropogtak a fegyverek, és anarchia uralkodott. A lázongó tömegek haragjának tárgya, Sali Belisha elnök új választások kiírására kényszerült, melyek nyomán Fatos Nano miniszterelnök vezetésével szocialista kormány alakult.
Az évtizedes elzárkózást követően Albánia újra kapcsolatot létesített Európával, valamint más muzulmán országokkal, elsősorban Törökországgal. Az évszázados török uralom nyomot hagyott az albán kultúrán, hiába tiltották be a kommunisták az iszlám vallást. Bár a kommunista hatalomátvétel idején a népesség mintegy 60%-a vallotta magát muzulmánnak, 1967-től 1990-ig az alkotmány szerint Albánia hivatalosan ateista állam volt. A mecseteket és templomokat múzeumokká, iskolákká, raktárakká és istállókká alakították át. A nőket mentesítették a fátyol viselése és a hátrányos megkülönböztetés alól.
Az elmúlt évtizedek öröksége az írni-olvasni tudók nagy aránya is – a kommunisták célul tűzték ki az analfabetizmus felszámolását, ami 1992-re többé-kevésbé meg is valósult.
Nyaralások, szálláshelyek Albániában ITT.