Legjobban teszi az ember, ha beül a Limmat partján található Café Wührébe, és végigsétáltatja tekintetét a folyó bal oldalán álló Predigerkirchétől a jobb oldalán látható Großmünsteren (Nagytemplom) és Wasserkirchén (Vízitemplom) át Niederdorf felé, ez Zürich régi városmagja.
929-ben – ekkor említik egy okiratban először Zürich nevét – a folyó bal oldalán 120 ház állt, ez volt akkoriban a „kisebb” Zürich, a „Chratz”. A Limmat jobb partján 80 házat számoltak, ám ezt nevezték a „nagyobbik” Zürichnek, Niederdorfnak, melyet a „Dörfli” névvel is illettek. Mindkét Zürich lakói egyformán halásztak, és foglalkoztak állattenyésztéssel, szőtték a gyapjút, a vásznat és a selymet, vasárnaponként a templomban ültek, és fogadkoztak, hogy ellenállnak a testi kísértéseknek. És nevettek – ez már 1286-ban történt – Wackerbold péken. Az ugyanis túlságosan kis méretű zsemléket készített, és ezért büntetésképpen szégyenkosárba dugták, amely a Városháza és a Wasserkirche között himbálózott. A fösvény csak úgy tudott megmenekülni, hogy beugrott a Limmat mocsarába. Wackerbold olyan haragra gerjedt az emberek kárörvendezésén, hogy felgyújtotta a házát – és ezzel az egész Dörflit.
Niederdorf ma kedvelt és kellemes lakhely, ahol a pékek nagy zsemlét sütnek, és név szerint ismerik környékbeli vevőiket. Ez a városrész azonban mindenekelőtt vörös lámpás szórakoztatónegyed, tele éttermekkel, kávézókkal és bárokkal, amelyeknek lámpái csak akkor alszanak el, ha már az utolsó vendég is távozott.
A Bahnhofstraße viszont épp ellenkezőleg, a „nagyobb” negyed, ahol 120 bank, 100 butik, 40 ékszerbolt, 20 órás és 10 szőrmekereskedő található. Itt egész nap olyan a sürgésforgás, mint egy hangyabolyban. Csak záróra után csendesül el a környék, s ezt a csöndet csak a Szent Péter-templom harangzúgása töri meg.
A múlt század közepén következett be az a fordulat, amely jelentős mértékben megváltoztatta a Limmat-parti testvérvárosok képét. Zürichnek helyre volt szüksége: helyre a pályaudvar, a gyárak, az üzemek számára, de a hársakkal övezett reprezentatív promenád számára is. A tervezők úgy vélték, hogy ez utóbbinak a megvalósítására leginkább a „Chratz” helyén, a jelenlegi pályaudvar és a tó közötti városrészen lenne lehetőség. Annak idején a Chratzplatzon tartották a hetivásárt. A folyó Fröschengrabennek nevezett részénél, ahová később a Nemzeti Bankot építették, mosónők csapdosták tisztára a vászonneműt és a ruhát, mielőtt kiteregették volna száradni a Chratzplatzra. Az utcák szűkek voltak és sötétek, és bűzlöttek a nyitott árkoktól, amelyek a Limmatba vitték a szennyvizet, az ürüléket és a szemetet. A dísztéren folyt a disznóvásár, a Weinplatzon pedig, a Storchen és a Schwert szállodák között (ez utóbbiban Casanova is megszállt, az épület azonban ma már nem szálloda) orvoslók telepedtek le párnáikra, hogy fogat húzzanak, tyúkszemet vágjanak ki, eret vágjanak s köpölyözzenek. A XIX. század közepén lebontották a várost körülvevő városfalat, és feltöltötték a sáncárkot, mely erőddé tette Zürichet. Ez egyben a Chratz lakónegyed zártságának a végét is jelentette. Megmaradt a Bauschänzli (ma kertvendéglő), a sáncárok egy része Sihl irányában és néhány kis utcasor a híres Chagall-üvegablakokkal díszített Fraumünster-templom és a Szent Péter-templom között.
