A brit gazdaság (és egész Európa) hosszú távú versenyképességével kapcsolatos aggodalmakban nagy szerepet játszik az a kérdés, hogy az utóbbi idők demográfiai trendjei hogyan befolyásolják a termelés és a kiadások alakulását. A tendencia egyik része, hogy a népszaporulat majdnem nulla, az előrejelzések szerint a népesség az 1993 közepén becsült 58 millióról 2001-ig 59,9 millióra, 2011-ig 61,3 millióra nő. A másik tényező, hogy egyre több nyugdíjas korút kell eltartani.
1992-ben a halálozási arány 11 ezrelék volt, valamivel nagyobb, mint a születési arány. A halálozások közel felét keringési betegségek okozzák. A többi fejlett országhoz viszonyítva a szívbetegségek miatti halálozás most is magas, annak ellenére, hogy feltűnően csökkent a dohányzás: 1992-ben már csak a felnőtt férfiak29, afelnőtt nők 28%-a dohányzott, míg 20 évvel korábban még 52, illetve 41%-uk.
A britek sok időt töltenek a szabadban. A legtöbbek által űzött sport ma is a horgászás, és egyre elterjedtebbé válik a kocogás, terepfutás, széllovaglás, vitorlázórepülés és hegymászás. A sportversenyek most is sok nézőt vonzanak. Számos olyan sportág van, amelyet Nagy-Britanniában találtak és fejlesztettek ki.
A világ első futballszövetségét Angliában hozták létre 1853-ban. Nem biztos, hogy a golf Skóciában született, de tény, hogy itt vert gyökeret, és innen terjedt el az egész világon.
A szigetállamban, amely valaha a világtörténelem legnagyobb birodalmát mondhatta magáénak, a két világháború és a világon végigsöprő nagy nemzeti felszabadítási mozgalmak gyökeres változást idéztek elő. Magát a brit birodalmat az I. világháború még érintetlenül hagyta, sőt meg is növelte – a brit korona a világ lakosságának egynegyede fölött uralkodott, noha a fehér telepesek által lakott Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika már független domíniummá vált -, ám már ekkor leáldozóban volt a 18. és 19. sz.-ban kivívott brit gazdasági fölény.
A II. világháború alaposan kimerítette az országot, katonai és pénzügyi téren egyaránt A birodalom szétesése szükségszerű volt. Az 1960-as évek közepére Nagy-Britannia kül-birtokainak nagy része elnyerte függetlenségét, noha többségük úgy döntött, hogy tagja marad a lazább Nemzetközösségnek, amelynek nevéből már elhagyták a „brit” jelzőt.
1997 közepén Nagy-Britannia politikai fennhatósága már csak a következő kisebb külbirtokokra (területekre) terjedt ki: Anguilla Bermuda, Brit Antarktiszi Terület, Brit Indiai-óceáni Terület, Brit Virgin-szigetek, Kajmán-szigetek, Falkland-szigetek, Gibraltár, Montserrat (ahol nemrég kitört a Soufriére-vulkán), Pitcairn-szigetek, Szent Ilona és a hozzá tartózó területek, Ascension és Tristan da Cunha, Déli-Georgia- és Déli-Sandwich-szigetek, Turks- és Caicos-szigetek. Hongkongot 1997. június 30-án visszaadták Kínának (jó áron eladták).
Az ország a háború utáni korszakot történelmének első többségi munkáspárti kormánya alatt kezdte meg. Annak ellenére, hogy a brit politikát lényegében a két párt közötti küzdelem formálja, az 1893-ban megalakult Munkáspárt 1997-ig csupán kétszer ért el jelentős választási győzelmet: 1945-ben és 1966-ban. Clement Attlee miniszterelnöksége alatt, az 1945-től 1951-ig uralmon levő munkáspárti kormányok idején megkezdődött a külbirtokokról való visszavonulás: 1947-ben a brit kormány függetlenséget adott Indiának és Pakisztánnak. Ugyanebben az időszakban államosították a szénbányákat, az acél-, a gáz-, és a villamosipart, a vasutakat, létrehozták a mindenki számára ingyenes orvosi ellátást biztosító országos egészségügyi szolgálatot (amelynek költségeit a bérekre és fizetésekre kirótt kötelező társadalombiztosítási hozzájárulásokból fedezik).
Viták a két nagy párt között
A nézetkülönbségek dacára a két fő politikai párt bizonyos fokig egyetértett abban, hogy fenn kell tartani a jóléti államot és a „teljes foglalkoztatást”, s kívánatos, hogy az alapvető iparágak és közművek állami kézben maradjanak. Ez az egyetértés azonban 1970-ben ingadozni kezdett, mert a konzervatív párt egyre inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gazdaság és a társadalom magatartását a szabad piacnak kell meghatároznia.
Az 1980-as évek a „Thatcher-forradalom” jegyében teltek. Margaret Thatcher konzervatív párti miniszterelnök 1979-től 1990-ig töltötte be hivatalát. Ő volt az első nő, aki brit politikai párt vezetőjévé vált, és első abban is, hogy pártját az országos választásokon háromszor egymás után vitte győzelemre. „Forradalma” keretében magánkézbe kerültek a gáz-, víz- és elektromos művek, a telefon, a British Airways légitársaság, a szénbányák és számos más iparág; csökkent a jövedelmek után szedett közvetlen adók szintje, míg emelkedtek a nem jövedelmekből származó adók.
Az utóbbi évek konzervatív kormányai nem a munkanélküliség csökkentését tekintették fő célnak, hanem az infláció visszaszorítását és az állami hitelfelvétel korlátozását. A munkanélküliség aránya magas maradt, de az infláció lényegesen csökkent. Nagy súlyt helyeztek a szakszervezetek hatalmának visszaszorítására is. Törvény tiltja a másodlagos sztrájkőrséget, és kötelezővé teszi, hogy a sztrájkokat titkos szavazással határozzák el.
A nagy munkanélküliség, valamint a kormány által táplált szakszervezet-ellenes hangulat következtében erősen megcsappant a szakszervezetek tagsága: 1979-ben még 13,3 millió szakszervezeti tag volt, 1994-ben már csak kb. 9 millió. Ebben az időszakban a munkabeszüntetés miatt kiesett munkanapok száma évi 29,5 millióról kevesebb mint 700 000-re esett vissza.
A 18 évi ellenzéki lét után 1997-ben ismét hatalomra került Munkáspárt ma már egészen más, mint volt a háború utáni időkben. Szakított a hagyományos szocialista elvekkel, és részben elismerte a piacgazdaság előnyeit. Az új kormánynak lényeges alkotmányos kérdésekkel kell szembenéznie, nevezetesen a skót és a walesi parlament létrehozásával, amelyet népszavazásra bocsátottak. Az alkotmányos változások a Lordok Házát is érinthetik, mivel a Munkáspárt megkérdőjelezi az örökletes főrendek szerepét. Az utóbbi években megtépázott monarchia jövője is kétségessé vált.
Mindezen túl sorozatos nehézségek gátolják az Európai Unió és Nagy-Britannia kapcsolatának harmonikus fejlődését – ilyenek a mezőgazdasági politika, a brit marhahús és a halászat kérdései, pl. a brit kvóta eladása más országoknak, főleg a spanyoloknak. Hasonlóképpen gondot okoz, hogy nem sikerült kiterjeszteni az Európai Parlament hatalmát, márpedig enélkül az unió rendeleteinek és törvényeinek demokratikus kontrollja kérdéses.
De van itt egy még alapvetőbb vitapont, legalábbis az ún. euroszkeptikusok szerint, akik az egyesült Európát a közös pénzzel és bankrendszerrel a brit parlament hagyományos szuverenitására nézve iszonytató kilátásnak tartják. Fenyegetve érzik az évszázados jogrendszer eszményeit: a függetlenséget, a szabadságot és az igazságosságot. Mások úgy gondolják, hogy a politikát évtizedek óta nemzetközi események határozzák meg, s a többi európai országgal való együttműködés Nagy-Britannia jövőbeli felvirágzásának kulcsa. Mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a szigetország jelentős szerepet játszik majd a 21. sz.-i Európa megformálásában.
