Noha a „délszlávok országa” szétesett, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság két egykori tagja, Szerbia és Montenegro (Crna Gora) Jugoszlávia törvényes örökösének tekinti magát.
Státusuk sok ország számára ma sem egyértelmű. A legtöbb kormány nem ismeri el Szerbia és Montenegro közös államát, de például Nagy-Britannia elfogadta a „Jugoszlávia” elnevezést a két állam, Szerbia és Montenegro szövetségének megjelöléseként. Az. Amerikai Egyesült Államok ugyanakkor egyáltalán nem hajlandó elismerni az „új Jugoszláviát” – és egyik ország sem tekinti ezt az államszövetséget a „régi Jugoszlávia” örökösének.
Amikor Tito marsall 1980-ban meghalt, a 6 köztársaság föderációját alkotó, 255 000 km2 területű, 23 millió lakosú Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársasággal egész életművét és örökségét hagyta hátra.
Csupán hét évtized telt el a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása óta, s a mai ország – az úgynevezett Kis-Jugoszlávia – területe és népessége már csak alig fele az eredetinek. Az egykori államszövetség 5 önálló országra szakadt, s Jugoszláviát 1992 áprilisa óta már csak Szerbia és Montenegro alkotja. Kétséges azonban, hogy itt megállt-e a szétesés folyamata.
Koszovo (Kosmet) muzulmán vallású albán lakossága például – a tartomány népességének 90%-a – szintén teljes függetlenséget követel. Jelenleg Koszovo szerb irányítás alatt áll. A belgrádi székhelyű kormányzat katonai beavatkozással igyekezett elejét venni Jugoszlávia szétesésének, először Szlovéniában, azután Horvátországban, végül pedig Bosznia-Hercegovinában, de ezzel a háborún és saját elszigetelődésén kívül mást nem ért el.
Az etnikai feszültségek világosan látszottak már Tito idején is, ő azonban a nemzetiségeket kijátszotta egymás ellen. Bár maga is horvát származású volt, nem habozott elfojtani a horvát nacionalisták megmozdulásait. Halála után, a nyolcvanas években a Jugoszláviát bomlasztó erők kiépíthették hídfőállásaikat.
A szerbek megszüntették Koszovo autonómiáját a 90%-os többségben levő albán lakosságot a munkahelyeken és az iskolákban hátrányos megkülönböztetéssel sújtották, a Belgráddal szembehelyezkedőket bebörtönözték. Az albánok is felállították a maguk párhuzamos, nem hivatalos rendszerét, s a megfigyelők föltették a kérdést: vajon meddig tudják a szerbek késleltetni a társadalmi robbanást?
A szerb politikusok Koszovóban inkább alkalmat, mint fenyegetést láttak. A rigómezei csata – a Szerbiát fél évezredre török uralom alá vető történelmi vereség – 600. évfordulóján, 1989-ben a megemlékezés helyett valamiféle diadalittas ünneplésre került sor. A rendezvény sztárvendége, Slobodan Milošević a szerb hegemónia szószólójaként lépett fel, s ezzel végleg elindította az államszövetséget a felbomlás útján.
Horvátország alighanem e nélkül is a teljes függetlenségre törekedett volna. Ám amikor Milošević Szerbia élére került, a lépés Zágráb számára elodázhatatlanná vált. A szerb történelem felidézése Tito elfojtott félelmeinek újjáélesztését jelentette. A gyanakvás kölcsönös volt. Elég volt felidézni a németbarát, fasiszta horvát usztasák ellenük elkövetett II. világháborús atrocitásait, s a szerbek azonnal egységes felháborodással reagáltak, amikor Bonn kezdeményezésére az Európai Unió elismerte az önálló Horvátországot.
Közben Miloševićnek, akit ellenségei pán-szerb mumusnak festettek le, egyre csökkent az esélye Nagy-Szerbia létrehozására. A boszniai és horvátországi szerbek mindinkább függetlenedtek Belgrádtól, tovább növelve ezzel Kis-Jugoszlávia elszigetelődését. A csonka államban is óriásiak az életszínvonalbeli különbségek. Koszovóban a munkanélküliség sokkal nagyobb, az egy főre jutó jövedelem pedig sokkal kisebb, mint a szűken vett Szerbiában. Koszovo már a királyi, majd a titói Jugoszláviában is a legszegényebb országrész volt, gazdasága minden területen messze elmaradt a legfejlettebb Szlovéniáétól
Az egykori államszövetségen belül mutatkozó gazdasági különbségek egyik oka a természeti erőforrások egyenlőtlen eloszlása volt, ám a szerb uralom alatt élő 2 milliós albán nemzetiség helyzetéért legalább annyira hibáztatható a társadalmi-politikai diszkrimináció is.
Az egykori Jugoszlávia négy nagy tájegységre oszlott, s ezek egy része az utódállam felszínének változatosságában ma is látható. Montenegro területén a Dinári-Alpok vonulatai dominálnak, amelyek Szerbia és Koszovo szomszédos részeire is átnyúlnak – kopár, száraz hegyvidéki táj, amit csak helyenként szakít meg egy-egy termékeny terület, polje.
Ezzel szemben a Szávától és a Drávától É-ra fekvő síkság kontinentális éghajlatú, termékeny, mély lösztalajjal borított vidék, ahol bőségesen terem a búza, kukorica és cukorrépa. Az adriai partvidék egy része (a Kotori-öböltől D-re) Montenegróhoz tartozik. Kikötői és tájai jellegzetesen mediterrán hangulatúak. Szerbia belsejében – különösen a Belgrád és Macedónia közötti, mélyebben fekvő területeken – a nyár forró, a tél igen hideg, vagyis itt már igazi balkáni éghajlat uralkodik.
Az említett mélyen fekvő területen a földrengések is gyakoriak, de ezeknek gazdasági hasznuk is van, mert értékes ásványkincseket hoznak a felszínre – földmozgás nyomán tárultak fel például az ország ÉK-i részén fekvő Szerb-érchegység rézérckészletei, a Morava völgyétől Ny-ra levő ólom- és cinktelepek.
Kis-Jugoszlávia területén elszórtan mindenfelé vannak gazdag szén-, kőolaj-, földgáz-, magnezit-, antimon- és bauxitlelőhelyek. Nyersanyagokból azonban az ország behoztalra szorult, különösen kőolajból és származékaiból, mivel saját készletei az igényeket nem tudták kielégíteni. Ezt használta ki az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az Európai Közösség, amikor úgy döntött, hogy Szerbiát és Montenegrót kereskedelmi szankciókkal sújtja a boszniai muzulmánok ellen irányuló etnikai tisztogató háborújáért. A gazdasági blokád célja az volt, hogy a polgárháború fő okozójának tartott Kis-Jugoszláviát rákényszerítsék, tegyen engedményeket a többi országnak, és a boszniai kérdést békés úton rendezze.
A szankciók arra késztettek Miloševićet, hogy megvonja támogatását a boszniai szerbektől, és hozzájáruljon ahhoz, hogy Bosznia-Hercegovina állampolgárai legyenek. Miután Bosznia, Horvátország és Szerbia Daytonban (Ohio, USA) aláírták a békeegyezményt, az ENSZ 1996 novemberében feloldotta a Kis-Jugoszláviát sújtó gazdasági embargót. Ugyanakkor Milošević hatalma meginogni látszott, s 1997 elején kénytelen volt elismerni, hogy a néhány hónappal korábbi választások eredményét meghamisították, s azokat valójában az ellenzék nyerte meg.
SZÁMOK ES TÉNYEK
Hivatalos név: Jugoszlávia Szövetségi Köztársaság, Szerbia és Montenegro uniója
Területe: 102 350 km2
Lakossága: 10 574 000
Népsűrűsége: 103 fő/km2
Fővárosa: Belgrád
Államforma: szövetségi köztársaság
Pénznem: 1 új jugoszláv dinár=100 para
Nyelv: szerb, albán, magyar
Éghajlat: kontinentális, a nyár fonó és párás, a tél hideg; Belgrádban a januári középhőmérséklet -3-+3 oC, a júliusi 17-28 oC
Földhasznosítás: művelt terület 35%, legelő 20%, erdő 25%, egyéb 20%
Ásványkincsek: kőolaj, földgáz, szén, ólom, antimon, réz, cink, nikkel, arany, pirit, króm
Fő exportcikkek: (a háború előtt): gépek, szállítási eszközök, iparcikkek, vegyi anyagok, élelmiszer és élőállat, tüzelőanyag, kenőanyagok, dohány, elektromos áram
Nemzeti jövedelem/fő: 1171 USA-dollár
Természetes szaporodás: nincs adat
Várhaló élettartam: nincs adat