Nap mint nap a híreket nézve, szörnyülködve a bangkoki árvízen, eszembe jutott az idei április, amikor épp Koh Samui szigetén töltöttem a nyaralásom egy részét, és életemben először én is katasztrófaturista lettem.
Na nem azért, mert ennek az új hóbortnak hódolok, hanem mert sajnos épp odacsöppentem az árvíz sújtotta dél-thaiföldi szigetek egyikére. 10 napig folyamatosan, megállás nélkül eset az eső. Szerencsére mi a barátaimmal csak hat napot töltöttünk ott, de az is rémálom volt. A csaknem egy hét alatt kétszer állt el az eső, kb. egy órára. A harmadik napon már térdig érő vízben jártunk az utcán. Sosem láttam ennyi vizet még. És elmondhatom, hogy mi még szerencsések voltunk, mert volt, ahol embermagasságig ért az áradat. Meglepő volt látni, megtapasztalni mindazt, milyen körülményeket teremt a folyamatos esőzés egy szigeten. Az áradás miatt lezárták a repteret, megszűnt a hajóforgalom, így megszűnt a szállítás a szigetre. Néhány nap alatt kezdtek kiürülni a boltok polcai, nem lehetett kenyeret kapni, nem igazán volt friss élelmiszer, csak a szokásos zacskós tészta, műanyag pohárban. Fogytán volt a benzin a szigeten, hiszen nem volt utánpótlás, így az utolsó ott töltött napokban már nem igazán tudtunk taxit szerezni. Többek között azért sem, mert a földcsuszamlások, valamint a rengeteg víz miatt nagyon sok út járhatatlan volt. Szerencsére mi egy olyan szállodában laktunk, amely pár percnyire volt egy élelmiszerbolttól, illetve néhány éttermet is találtunk a közelben. Számomra szinte felfoghatatlan és mulatságos volt, amikor egy este kisétáltunk a térdig érő vízben, hogy megvacsorázzunk valahol. Az egyik közeli étteremben közölték velünk, hogy sajnos nincs hely, nem tudnak fogadni minket. Semmi gond – gondoltuk -, megyünk tovább. A következő hely már zárva volt. A harmadik helyen örömmel nyugtáztuk, hogy kaptunk egy asztalt. Majd következett a rendelés. Rendeltünk halat, “hát az sajnos nincs”. Rendben, akkor kértünk rákot, “sajnos az is elfogyott”. Miután már a harmadik rendelésünknél is azzal jött vissza a felszolgálólány, hogy “elfogyott”, megkérdeztük, “akkor mit lehet enni?”. “Csirkét és rizst”, ennyi volt a választék. Hiszen a sziget napok óta el volt zárva a szárazfölddtől, a tengerre nem lehetett kihajózni, sem élelmiszer, sem üzemanyag, sem gyógyszer, semmilyen szállítmány nem érkezett. Mi ezt el sem tudjuk képzelni, milyen lehet így élni? És a thaiok a maguk nyugalmával, a mosolygós egyszerűségükkel tűrték a viszontagságaikat, a természet ádáz játékát ellenük. Mi nyugatiak, minetegy 600 turista, aki a szigeten rekedt, vártuk a megmenekülés pillanatát, mikor nyitják meg végre a repteret, mikor jön értünk egy hajó, aki elvisz….
Mit tudok javasolni azoknak, akik ilyen helyzetbe kerülnek? Érdemes jól megválasztani a szállást. Legyen a közelben étterem, legyen szórakozási lehetőség, hogy ne unatkozzon az ember, és ne kelljen kilométereket gyalogolni ahhoz, hogy egy ebédhez jusson. Fontos, hogy legyen internet a szálláshelyen. Mi ezen keresztül tartottuk a kapcsolatot a külvilággal, így sikerült folyamatosan követni az időjárást, a reptéri helyzetet, így tudtuk meg a thaiföldi magyar konzulátus telefonszámát, és tudtunk a konzultól segítséget kérni. Sose féljünk felvenni a kapcsolatot a magyar nagykövetségekkel a külföldi tartózkodásunk során, hiszen azért vannak ott, hogy segítsenek nekünk.
És a legfontosabb: Ne pánikoljunk! Semmi értelme. Fogjuk fel kalandként az egészet, mintha épp a katasztrófaturizmus csábított volna minket arra a helyre.