A város keleti kerületei – Mitte, Pankow, Friedrichshain és Prenzlauer Berg – alkották egykor a sűrűn lakott városközpontot. A terület nagy bérházait becsmérlően Mietskasernen (bér-kaszárnya) névvel illették. Ezek voltak ihletői az 1920-as években Erwin Piscator és Bertolt Brecht híres proletárszínházának. A második világháborút követően, Berlin kettéosztásakor a kommunista kísérletet felvállaló szovjet szektorhoz került a többségében munkások lakta keleti kerületek nagy része. Nyugat-Berlin központja a nagypolgári Charlottenburg lett.
A város újraegyesítése különböző gazdasági és társadalmi rendszerekhez szokott emberek tömegét fogta egybe, ebből előre nem látott problémák keletkeztek. Keletnémetek tízezrei telepedtek át Nyugatra, váltak jogosulttá a Borúitól igényelt kártérítésre, lakáspótlékra, szakmai átképzésre. Mindezek folytán a nyugatnémeteknek gondokat okozott az újraegyesülés, egy részük arra az álláspontra helyezkedett, hogy kár volt lebontani a falat.
Ugyanakkor a kelet-berliniek számára sem zajlott zökkenőmentesen az egyesítés. Hozzá kellett szokniuk a nyugati szabadpiaci gazdasági rendszerhez, amelyben az emberek elvesztették korábban élvezett előnyeiket, mint például a munka vagy a nyugdíj biztonságát. Hosszú időbe telik, s a mai napig folyamatban lévő hatalmas beruházások szükségesek ahhoz, hogy -az egykori nyugatnémet kancellár, Willy Brandt frappáns megfogalmazásával élve – „összeforrjon, ami egybetartozik”.