Öregedő lakossága van az erős és ‘gazdag’ Németországnak is.
Németországban nagy a lakosság belső mozgása: évente 2-3 millió német költözik az egyik szövetségi államból a másikba; és az újraegyesítés előtt 6 millió bevándorló érkezett Kelet-Németországból és más kelet-európai országokból. Bajorország, Schleswig-Holstein és Baden-Württemberg lakossága ennek következtében az utóbbi években jelentősen felduzzadt, míg a többi állam népessége csökkent.
Az 1980-as években az alacsony születési arányszám miatt mind Kelet-, mind Nyugat-Németország lélekszáma csökkenésnek indult, de a kelet-európai, németül beszélő bevándorlók miatt az ország népessége végül is nem csökkent. A demográfusok arra számítanak, hogy az ország lakossága tovább fogy, és 2030-ra csak 50 millió lesz. Ezenfelül a német népesség az elöregedés jeleit mutatja, ez ellen a kormánynak sürgősen tennie kell valamit.
Az 1950-es években, a „gazdasági csoda” korszakában a munkaerőhiány miatt a németek vendégmunkásokat alkalmaztak. Az újraegyesítéskor a külföldiek aránya K-en 1,5%, Nyugat-Németországban azonban 8% volt. A pálmát, ebben a vonatkozásban Nyugat-Berlin vitte el, ahol a lakosság 12%-át tették ki idegenek. A legnagyobb csoportot a törökök alkotják, 1,5 millióan élnek Németországban. A többiek főleg olaszok és a volt Jugoszláviából érkezett bevándorlók.
Rügentől az Alpokig
Németország egyre népszerűbb a külföldi turisták szemében, az autópályákon hosszú sorokban torlódnak a különböző államok rendszámtábláit viselő gépkocsik. Látogatók tízezrei érkeznek minden évben az Egyesült Államokból, Japánból és más országokból, hogy megtekintsék a német kultúra és történelem emlékeit, a kölni dómot, Johann Wolfgang Goethe frankfurti szülőházát, a heidelbergi kastélyt, vagy a balti hátország számtalan tavát és csinos városát – Lübecket, Schwerint, Wismart, Stralsundot és Greifswaldot, továbbá az egykori Kelet-Németország területén lévő Weimart, Drezdát és Potsdamot. Az országon áthaladó autópályák általában elkerülik a nagyobb várostömörüléseket, és festői falvakkal tarkított vidékeken vágnak át.
A barátságtalan, hűvös éghajlat ellenére a tengerparti régiók, a Keleti-Fríz-szigetektől Helgolandig és a Dithmarschen és Eiderstedt körüli mocsárvidéktől fel az Északi-Fríz-szigetekig, ugyancsak kiveszik a részüket az idegenforgalomból minden évben. Népszerű utazási cél a DNy-i szőlőtermelő vidék is, ahol romantikus falvak sora, egy-egy pohár jó bor és a napfény csábítja maradásra a látogatót. Az ország közepén húzódó hegyvonulatok tájképe emlékeztet leginkább arra, milyen lehetett Németország valaha, noha az erdőirtások és a savas esők nyomai már helyenként észlelhetők. Sokan töltik itt a szabadságukat, hegyet mászva vagy síelve.
A legtöbb turistát azonban a legdélebbre fekvő Cheim-tó, Starnbergi-tó és Boden-tó vonzza. Nincs még egy pontja Németországnak, ahol ennyi horgász, vitorlázó, szörföző, hegymászó és megszállott síző zsúfolódna össze ilyen kis helyen.
Mezzőgazdaság, bányászat és ipar
A földterület több mint háromnegyede művelt vagy erdővel borított. A maradék nagy részén városok és az országot behálózó utak épültek, s hozzávetőleg 2% az ugar és a természetvédelmi területek aránya.
A mezőgazdaság mindössze 2%-kal járul hozzá az ország költségvetéséhez. A legtöbb gazdaság (zömmel családi vállalkozás) állami támogatásra szorul. Ennek egyik oka, hogy versenyre kényszerülnek az erősen gépesített „mezőgazdasági üzemekkel”.
Mindazonáltal Németország megtermeli élelmiszer-szükségletének mintegy 75%-át, emellett több cukrot és vajat állít elő, mint amennyit el tud fogyasztani. A felesleget exportálják. Németország az ötödik legjelentősebb élelmiszer-exportőr a világon. A felesleges cukor és vaj egy része azonban otthon halmozódik, és nem bevételt, hanem kiadást jelent a kormánynak.
Németország ugyanakkor, az Egyesült Államok után, a legtöbb élelmet importálja a világon. Sok egyéb mellett egzotikus gyümölcsöket és más ínyencségeket hoz be a világ minden részéből.
Az ország ásványok tekintetében behozatalra szorul. Noha ipara, különösképpen a Ruhr-vidéken, a 19. sz.-ban a szénbányászatra támaszkodott, ma már csak kevés szénlelőhelye van. A szén és a lignit (barnaszén) mellett sót, kálisót, némi kőolajat és földgázt hoznak a felszínre. A felszínközeli szenet már kibányászták, a mélyen fekvő aknákból pedig nagyon költséges a kitermelés.
Vesztfáliában, ahol még ma is folyik szénbányászat, rekord mélységből,1417 mmélyről hozzák fel a szenet. A világ sok más részén felszíni bányászat folyik, így a németek – a szállítási költségeket figyelembe véve is – jobban járnak, ha ezt az ásványt nem otthonról szerzik be, hanem külföldről importálják.
Még mindig Németországban és az Egyesült Államokban bányásszák a világon a legtöbb lignitet (barnaszén), és az előbbiben használják fel a legtöbbet. A négy legnagyobb lignitmező – Köln-Aachen, Helmstedt, Halle-Lipcse és Niederlausitz – készletei a jelenlegi kitermelési ütem mellett még néhány száz évig képesek kielégíteni az ország szükségletét. A lignit kéntartalma azonban az átlagosnál jóval magasabb, ami a környezetszennyezés egyik fő okozója volt Kelet-Németországban, ahol ezt használták fűtőanyagnak.
Az ország közepén húzódó hegységekben, mint például a Harzban és az Érchegységben gazdag ásványlelőhelyek voltak, a bányászat nyomai mindenütt látszanak. Mára a legtöbb lelőhely teljes mértékben kimerült. Érc helyett kavicsot és homokot bányásznak útépítéshez és az építőipar számára.
Jelentős iparág még: gépkocsi- és gépgyártás, elektronika, vegyipar, optika és élelmiszer feldolgozás. A német ipari termékek ismertek és világszerte keresettek.
