A Közel-Kelet fogalma politikai szóhasználatból terjedt el, természetföldrajzi szempontból nagyjából megfelel az elő-ázsiai szubkontinensnek. Területe mintegy 7 millió km2. Délnyugati részén a Szír-Arab-táblavidék a Vörös-tenger partján még magas, kristályos hegytömegeket alkot, keletebbre viszont fokozatosan lealacsonyodó, különböző korú üledékekből álló táblákból, réteglépcsőkből áll, amelyeket kő- és homoksivatagok borítanak. Északi-északkeleti részét az Eurázsiai-hegységrendszer részben lefolyástalan fennsíkokat, medencéket közrefogó, az Örmény-magasföldön összecsomózódó, majd ismét szétváló és a Pamírban ismét egyesülő vonulatai hálózzák be. A vonulatokat egy, a Pontuszi-hegységből, az Elburzból, a Kopet-dagból és a Hindukusból álló északi és egy a Toros-, a Zagrosz- és a Beludzsisztáni-hegyek alkotta déli hegyfüzérre oszthatjuk. Az Arab-félsziget, a Perzsa (Arab)- és az Ománi-öböl partvidéke, valamint az Afgán-medence délnyugati része a trópusi sivatagok övébe esik, az évi csapadékmennyiség általában 100 mm körül mozog. A Szír- Arab-táblavidék északi része valamint az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozó területek a meleg-mérsékelt övbe esnek: a Földközl-tenger partvidékén mediterrán, a belső területeken szubtrópusi sztyepéghajlat alakult ki. A Fekete-tenger délkeleti és a Kaszpi-tenger déli partvidékét nedves szubtrópusi klíma uralja. A hegyvidéki területekre a függőleges övezetesség jellemző.
