A horvátok történelmileg kialakult lakóterülete D-en a Száva árterétől Szlavóniáig terjedt. Magába foglalta a parti síkságokat, Hercegovina DNy-i részét, sőt még Montenegro bizonyos részeit is. A horvátok a Kr. u. 7. sz. óta élnek a Balkán-félszigeten.
A 7. sz.-ban vették fel a kereszténységet is. Az első horvát király, Tomislav X. János pápától kapta koronáját. 1091-ben I. (Szent) László magyar király elfoglalta az ország nagy részét; 1102-ben utódját, Könyves Kálmán királyt koronázták horvát királlyá, aki az ország élére kormányzót: bánt nevezett ki. Horvátország története ezután 1918-ig összefonódott Magyarországéval. A mohácsi csata (1526) után területének nagy része török uralom alá került. A török kiűzése után Magyarországgal együtt a Habsburg Birodalom része lett. Önállósulásra törekvő mozgalma, az ún. illír mozgalom az 1830-as évektől erősödött meg. Az 1848-49-es magyar szabadságharc idején Jelačić horvát bán a magyarok ellen fordult, de az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés értelmében Horvátország Magyarország teljes autonómiával rendelkező része maradt 1918-ig.
Kulturális szempontból a horvátok inkább közép-európainak vallják magukat, semmint balkáni nemzetnek. Horvátország szoros politikai kapcsolatban van Nyugat-Európával, és jók a kapcsolatai a Vatikánnal is. Sok városuk tényleg olyan, akár az osztrák vagy a magyar városok: de az Adriai-tenger partján levő települései enyhe telükkel és meleg, napos nyarukkal mediterrán hangulatot árasztanak.
A horvátok (a szlovénekkel és a macedónokkal együtt) az idegen nyomás ellenére is megtartották nemzeti nyelvüket. A régi Jugoszlávia hivatalos nyelve a szerbhorvát volt. Ez két, sok szempontból hasonló, de néhány elemében különböző nyelv keveréke: eltérő például az ábécé, a kiejtés és sok, nap mint nap használt szó is. A római katolikus horvátok (és szlovének) a latin írásjeleket, míg az ortodox keresztény szerbek (valamint Montenegro és Macedónia népe) a cirill ábécét használják.
A horvátoknak önálló kultúrájuk van, és talán ez az oka annak, hogy sohasem érezték igazán magukénak az I. világháború után, 1918 decemberében a szerbek, a horvátok és a szlovének egyesítésével kialakított királyságot. A horvátok a II. világháború idején rövid időre „függetlenné” váltak – akkor, amikor a területet elfoglaló német és olasz csapotok támogatta usztasák vezetésével fasiszta kormány alakult. A megszálló németek ellen partizánharc indult – ez a mozgalom volt a csírája a későbbi, Tito vezette kommunista kormánynak.
A Tito vezette partizáncsoport a németek ellen és egyben egy másik partizáncsoport, a szerb nacionalista csetnikek ellen is harcolt. Amikor az ország 1944-ben felszabadult, Tito már népszerű hős volt, aki magát nevezte ki a független Jugoszlávia vezetőjévé.
Horvátország a jugoszláv államszövetségbe tartozó hat szocialista köztársaság egyike lett. Tito lendületesen fejlesztette a mezőgazdaságot, az ipart és a turizmust, és nyitottá tette Jugoszláviát a külvilág felé. A4012 kmhosszú tengerparttal rendelkező Horvátországnak ez óriási előnyöket biztosított. Hamarosan turisták ezrei lepték el Dalmácia napos, szigetekkel tarkított tengerpartját és az Isztria-félszigetet, értékes valutát hozva az országba. A legfontosabb kikötővárosok ezen a területen Pula, Rijeka, Split, Zadar és Šibenik.
Az 1945-ig mezőgazdasági jellegű ország a háború után iparát is fejlesztette, amely főleg a fa, a kőolaj, a földgáz, a bauxit, a mészkő és a vasérc feldolgozására, illetve a vízenergia hasznosítására épül. Fontosabb ipari központjai: Zágráb, Eszék (Osijek), Slavonski Brod, Varasd (Varaždin) és Sisak.
