Lehet egy csatorna a legszebb utca? Hogy van ez?
Tisztaság és harmonikus arányok jellemzik a korai reneszánsz korban épült Palazzo Vendramin-Calergit. Napjainkban kiállítási célokat szolgál, és télen játékkaszinó működik benne. Figyelemre méltó nagy kiállításokra szolgál a Palazzo Grassi.
Vannak paloták, amelyek lakatlanok, és jelentős felújításra szorulnának, vannak ellenben olyanok, amelyeket csodálatosan helyreállítottak. Ez utóbbiak jó részét általában reprezentációs célokra használják. Hiszen a Canal Grande, akárcsak régen, ma is a város első utcája. Ahol iparmágnások, ügyvédek, bankárok készek bármit megadni azért, hogy csak egy is övék legyen a Canal Grandéra néző 20 000 ablak közül.
Hisz egykoron is itt sütkérezett kereskedelmi mérlege dicsfényében a felső tízezer, és folytatott olyan életformát, amilyet csak a keleti uralkodók vagy a nyugati hercegek engedhettek meg maguknak. Velence aranykorában, a XVIII. században, amikor azonban már megállíthatatlanul megindult a politikai hanyatlás felé, a város tizenegy hónapos karnevál során ünnepelte magát és saját életformáját.
Játszottak a szerencsével, a szerelemmel és az évszázadokon át felhalmozott magánvagyon még megmaradt darabjaival. A velencei kedvelte a maszkák kokettáló játékát, a francia lovagok gáláns udvarlásait, színes társaságokban kereste a szórakozást, bálokra járt, állandóan szerepet játszott, megnyilvánulásai egy össztársadalmi műalkotás részei voltak – s mindehhez jelentős mennyiségű rózsaolajat, parfümöt, púdert és pomádét használt. Giacomo Casanova szimbolizálja leginkább ezeket a kicsapongó élvezeteket, melyekért be is került az ólomkamrák egyikébe. Szökése kalandos életének leglátványosabb eseményei közé tartozott.
A commedia dell’arte, az olasz rögtönzött komédia tréfáival, éles társadalomkritikájával és akrobatikus betéteivel Velencében érte el csúcspontját – és Carlo Goldoni révén irodalmi megformálását, akinek komédiáit, mint például a Két úr szolgáját, ma is szívesen nézzük meg. Az író szülőháza nyitva áll a látogatók előtt. Ám a zeneszerzők között is találunk halhatatlan velenceieket, mindenekelőtt Antonio Vivaldit, a Négy évszak hegedűverseny-sorozat szerzőjét.
A XVIII. század közepén épült impozáns palota, a Ca’Rezzonico ezeknek az érzéki élvezeteknek a korába kínál bepillantást. Itt található ugyanis a Museo del Settecento Veneziano, a velencei XVII. század múzeuma. A bálteremben az építészeti és a festészeti kiképzés egységes egészet alkot.
Ennek a kornak tipikus dokumentumai Giandomenico Tiepolo freskói, melyeket 1791-ben a Villa Tiepolo számára Ziniagóban festett. Később innen átszállították őket a Ca’Rezzonicóba. A faliképek szerelemről és könnyed időtöltésről, karneváli nyüzsgésről mesélnek, ahol fiatalok és idősek egyaránt remekül szórakoznak. Vannak termek, amelyeket rokokó bútorokkal, flandriai faliszőnyegekkel, muranói csillárokkal és tükrökkel rendeztek be. Az itt látható képek mind a várost és a velencei életet ábrázolják. Francisco Guardi, Pietro Longhi és Gabriele Bella elviszi a nézőt a XVII. század Velencéjébe. A Canaletto néven ismertté vált Antonio Canal vedutái már saját korában is a jómódú utazók kedvelt emléktárgyai voltak.
