Henrik az egész sziget hűbérurává nyilvánította magát, és rendelkezéseihez megszerezte az egyház vezetőinek támogatását. A kelta Írország függetlensége véget ért. Ezzel kezdetét vette Írország és a hatalmas szomszéd zaklatott kapcsolata, amelyet meg nem értés, vallási türelmetlenség, lázadás, elnyomás, üldöztetés, kegyetlenkedés és megtorlás jellemzett, s csak ritkán a jó szándék.
Az ír sérelmek listája hosszú. 1541-ben a szigetet szorosan Angliához kötötték. VIII. Henrik Írország királyává kiáltatta ki magát Törekvései az ír egyház reformjára megbuktak ugyan, de a 16-17. sz.-ban földeket koboztak el, angol és skót protestánsokat telepítettek az ÉK-i Ulsterbe. Ennek a politikának az volt a célja, hogy Észak-Írországban állandó protestáns többség jöjjön létre.
Oliver Cromwell neve máig gyűlöletet kelt az írekben azért a kegyetlenségért, amellyel az 1649-es katolikus és royalista lázadást eltaposta. Az 1690-es boyne-i csata után, amelyet a katolikusok III. Vilmos hadseregével szemben elvesztettek, betiltották a katolikus vallásgyakorlatot az országban.
Az Egyesült Írek (United Irishmen) Társaságának Wolfe Tone által vezetett, 1798-ban elbukott felkelése újabb szenvedésekkel teli évszázad kezdetét jelentette. 1801-ben egyesítésről szóló törvény (Union Act) lépett életbe, amely felszámolta az ír parlamentet, s helyette a brit alsóházba választottak ír parlamenti képviselőket.
Az évszázad közepén súlyos gazdasági csapás terelte el a figyelmet a politikáról: Írország burgonyatermésének nagy része elpusztult a burgonyavésznek nevezett gombás megbetegedésben, amely megrohasztja a gumókat a földben vagy tárolás közben.
Az 1845-ben kezdődött nagy éhínség előtt az ország földje több mint 8 millió embert tartott el, s a lakosság fele a ház körül termelt burgonyán élt. 1848-ra Írország több mint egymillió embert vesztett el betegség, éhezés és kivándorlás következtében. Csak 1847-ben 250 000-en haltak meg, és 3 millióan éltek köztámogatásból. Sok földesúr vagyonokat áldozott, hogy bérlőit megtartsa, de olyanok is voltak, akik elűzték őket. Az éhezés évei a népesség csökkenését indították el. 1900 óta több mint 2 millióan vándoroltak ki, sokan közülük Észak-Amerikába.
Ma csak az Egyesült Államokban több mint 10 millió ír származású ember él, majdnem háromszor annyi, mint magában Írországban. A kivándorlás szemmel látható nyomokat hagyott a köztársaság területein. Connaught tartományban, Kerry és Donegal grófságokban szerte a vidéken lepusztult, üres falvak, műveletlen földek és elhagyott tőzegbányák tanúskodnak a történtekről.
Az éhínség után elindult, fenianizmusként ismert forradalmi mozgalom kivívott néhány parlamenti reformot. Az I. világháború előestéjén a brit kormány hajlandónak mutatkozott az ír autonómia elismerésére, a nagyszámú ulsteri protestáns tiltakozása ellenére, akik készek voltak fölfegyverkezni, csak ne kerüljenek katolikus fennhatóság alá.
„UIster harcolni fog. Ulster győzni fog!” – hangzott az ulsteriek vezetőjének, a délír protestáns Sir Edward Carsonnak a jelszava. Valóban harcoltak, de nem honfitársaik ellen. Az I. világháború kitörésekor sok déli ír tette félre sérelmeit: 250 000-en harcoltak önkéntesként az ulsteriek mellett a brit seregben. Ennek ellenére elég nagy volt az elégedetlenség ahhoz, hogy Németországnak megérte támogatni az írek brit uralom ellen irányuló 1916-os húsvéti felkelését. A felkelést eltiporták, tizenöt lázadót kivégeztek.
1918-ban a Sinn Féin (Mi magunk) nevű politikai mozgalom kikiáltotta az ír parlamentet, a Dáil Eireannt, amelynek elnökévé De Valerát választották meg. Az IRA (a Sinn Féin katonai szervezete) háborút hirdetett a britek ellen. A brit kormány válaszul veteránokat hívott be a királyi ír rendőrségbe. Ezekből a kisegítő katonai alakulatokból lettek a hírhedt Black and Tans csapatok (nevüket fekete-barna egyenruhájukról kapták), akik a terrorizmus ellen saját eszközeikkel léptek fel.
1921-ben Michael Collins (1890-1922), az IRA vezetője egyezményt írt alá a britekkel, amely a kilenc közül hat ulsteri grófság kivételével megadta Írország függetlenségét. „Ma reggel aláírtam a halálos ítéletemet” – írta egyik barátjának. Jól érezte, mert egy év sem telt bele, s meggyilkolták a keserű testvérharcban, amely a Sinn Féinen belül folyt azok közt, akik elfogadták az egyezményt, s azok közt, akik nem.
Az Ír Szabadállam formálisan 1922-ben jött létre, kezdetben a Brit Nemzetközösség részeként. Eamon de Valera, aki 1932-ben lett az állam elnöke, a britektől való teljes függetlenséget tűzte ki célként. Végül 1949-ben az Ír Szabadállamot köztársasággá kiáltották ki, amely kilépett a Nemzetközösségből. De Valera 1959-ig volt az ország miniszterelnöke, ekkor megválasztották államelnöknek, e tisztét 1973-ig viselte. Az ENSZ 1955-ben, az Európai Közösség 1973-ban vette fel tagjai közé az Ír Köztársaságot.
Az ország alkotmányában szerepel az egységes Írország létrehozásának igénye. A brit és az ír kormány között 1985-ben született egyezmény a köztársaságnak konzultánsi szerepet ad Észak- Írország ügyeivel kapcsolatban. 1993 decemberében a két kormány kibocsátotta a Downing Street-i Kiáltványt, amelyben megállapodtak az Észak-Írország sorsáról szóló béketárgyalások általános irányelveiről.
Politikai pártok, egyházi képviselők, magánszemélyek és csoportok is próbálkoztak a megoldás keresésével. Ám az IRA (és más nacionalista csoportok), illetve a protestáns északír félkatonai szervezetek (amelyek azt szeretnék, ha Észak-Írország az Egyesült Királyságon belül maradna) folytatták terrorakcióikat a köztársaság, az Egyesült Királyság és Európa területén csakúgy, mint Észak-Írországban. Az 1969-et követő 15 évben a kegyetlen akciókban több mint 3000 ember vesztette életét, és több mint 36 000-en sebesültek meg.
A brit kormánnyal folytatott színfalak mögötti tárgyalások után 1994 augusztusában a Sinn Féin bejelentene az IRA által vezetett „katonai akciók teljes beszüntetését”. Ezt protestáns részről hasonló tartalmú nyilatkozat követte, az Egyesített Lojalista Katonai Parancs. A tűzszünet sajnos nem tartott sokáig, de 1997 júliusában újabb tűzszüneti megállapodás született a két fél között.
