Dubai utazás élménybeszámoló – Egyesült Arab Emírségek

Élménybeszámoló 1. része ITT.

Arabok, hajj!

Ott tartottam, hogy esti sétát tettünk Basillal Marinaban. Oda vittem el másnap Vidaadot es Zenubat vendégségbe, amiről már ejtettem szót. Nagyon kedves hölgy. Ott volt épp látogatóban anyukája, aki 90 körüli, Angliában él. Itt nem laknak idősek (60 év felettiek) – nagyon kevés kivétellel, max. 65 évesig. Csak a helyi lakosok között találni, de azokról csak tudjak, hogy vannak, mert utcán nem lehet látni őket. Arról a 8%-ról beszélek, akit korábban említettem. A többiek egyszerűen nem kapjak meg a tartózkodási engedélyt, megszűnik a munkájuk, egyszerűen hazaküldik a 60 év felettieket. Ugyan valamifajta végkielégítéssel engedi útjára a munkahely, de az sosem elég élete végéig. A nagyon magas beosztásban dolgozóknak szokták engedélyezni, hogy 60 éves koruk után is dolgozzanak valameddig még. A helyi lakosok számara nem csak nyugdíj jár, hanem szociális ellátás is, pénzbeli és természetbeni is – és mivel ezt kevés ember között kell elosztani az államnak, ezért viszonylag magas összegeket juttatnak. Basil apja 58 év körül van (felesége 52 éves, de ő nem dolgozik), épp tegnap intéztük el meg 2 évre a tartózkodási engedélyt. Valószínűleg neki még egyszer meg fogják hosszabbítani szintén 2 évre. A munkahelye fizeti a betegbiztosítást, az összes gyógyszer és orvosi ellátás ingyen jár neki, de családtagjainak nem. Apropó, voltam gyógyszertárban és megnyugodtam, hogy az általam ismert gyógyszerek és vitaminok túlnyomó többséget kapni lehet (pl. Panadol, Saridon, Advil, Strepsils, Aspirin, Supradyn stb.), ugyanis összesen 2 szem panadolt hoztam magammal, és nem mertem bevenni, mikor fajt a fejem. Viszonylag gyakran fáj, állítólag ez is az időjárástól van. Napközben 25 fok körüli a hőmérséklet, mindig szeles, estére pedig 15 fokra lehűl, nekem általában este fáj jobban.

Utazás élménybeszámoló fotók, nem csak hotel, szállás és látnivaló ízelítő képek:

Kérdeztem Ibrahimot, mit fog csinálni nyugdíjasként. Először haza kell utaznia Szudánba; most évente egyszer vagy kétszer megy haza, természetesen ott is van házuk. Korábban volt a lányainál látogatoban Malajziában, és teljesen oda van érte, ott szeretne élni a trópusi időjárás ellénere öreg korában. Amennyiben a bankba berak egy évre kb. 7,5 millio Ft-nak megfelelő dollárt, akkor megkapja az állampolgárságot, és nagyon olcsón vehet ott házat. Nem is rossz gondolat a nyugdíjas évekre. Megvárom, amíg kiköltözik oda, és meglátogatom szívesen. Lányai most kollégiumban laknak ott, valamiért nem engedi elköltözni őket albérletbe, de ha sikerülne nekik, biztos, hogy befogadnának egy rövid időre. Amíg az apjuk fizet mindent, addig egy szavuk sem lehet. Basil szerint életképtelenek a húgai, mert mindig mindent megkapnak. Zenab (a számítógépen Zenap-nak van írva, én nem hallom a különbséget a két hangzó között) ma addig hisztizett, hízelgett az anyjának, míg meg nem engedte neki azt, amit akart, bármi is volt az.
Arrol beszélgettünk még, hogy érdemes lenne Dubajban magyar éttermet nyitni, mert olyan nincs. Otthonról megérne szállítani a hozzávalókat. Mondtam, hogy csinálják meg, én pedig keresek hozzá szakácsot, cukrászt és intézem, hogy a megfelelő alapanyagok jussanak ki. 🙂 A Mama egyébként nagyon sok magyar ételt el tud készíteni, a nevüket is tudja magyarul. Az egész beszélgetés onnan kerekedett ki, hogy Basil kijelentette, töltött káposztát szeretne enni, és tanítsam meg a Mamát olyat készíteni, aztán ő úgy is átalakítja saját ízlésükre. Felőlem, nincs akadálya, mondtam Basilnak, szerezze be a hozzávalókat, és még nem aktivizálta magát. Elviekben lehet kapni savanyú káposztát, igazi hentes üzletek vannak (pont olyanok, amiket Szirtes imad), az irániaknál pedig lehet gerslit venni. A tejfül a legnagyobb gond, mert csak hasonló kinézetű anyag van, ami Franciaországból vagy Angliából érkezik.

Apja szerint legalább 300 magyar él itt, és rendszeresen vannak találkozóik Abu Dhabiban. Basil kevésbe hisz ebben, mert utoljára 30 éve volt egyetlen egyszer Ibrahim egy ilyen találkozón. Basil egyetlen magyarral találkozott itt, valamifajta munkás emberrel, aki a chopper motorjahoz méltóan öltözködik és viselkedik, ezért nem erőltette a további barátkozást.

Ooh, a szombatom az nagyon izgin telt. Miután kiderült, hogy Abu Dhabirol le kell mondanunk, Basilnak az az ötlete támadt, hogy hajókázzunk a „Dubai Creek”-en, azt hiszem öbölnek szokták fordítani, ránézésre nem túl nagy folyó. Boldogan egyeztem bele, elfelejtettem, hogy én igazából félek a víztől, csak, amikor ott tartottunk, hogy arra a tutaj vagy dzsunka szerű valamire fel kellett szállnom, akkor bizonytalanodtam el. Rájöttem, hogy imádok hajókázni, nagyon élveztem. Az alja nép használja ezt a „vízibuszt”. 1 egyszerű fából kivájt motoros kis szállító eszköz, aminek a 2 oldaláról lehet felülni, mindenféle biztonsági korlát nélkül, ki- és beszállásnál pedig nagyot kell lépni, nehogy a vízbe csobbanjon az ember. A jegy mindössze 1 dirhem (=kb. 50 Ft, de inkább kevesebb volt, árfolyamtól függ). Átmentünk Deirara, a régi piacra, össze-vissza mászkáltunk, majd hazamentünk ebédre. Egy másik nap ugyanoda vitt a Mama vasárolgatni. Akár minden nap tudnék hajókázni, annyira elveztem.

Ebéd utáni kis pihenőt hagyva Basil szüleinek, kitalálták, hogy ők is eljönnek velünk sétálni. Rendszeresen alszanak ebéd után, én nem szoktam (bár volt olyan, hogy belealudtam az olvasásba), hanem vagy olvasok vagy Basilt nyaggatom, hogy menjünk valahová. Azt nem tudom, hogy a boltok nyitva vannak-e délelőtt, az biztos, hogy du. 4-kor nyitnak legkorábban és hajnalig zajlik az élet. A „Computer street”-en sétáltunk, mert az apja Iphone-t szeretett volna venni magának, ill. ajándékba telefont keresett.

Ahogy a boltokban járkáltunk, megláttam kis köves fülbevalókat, és nem hittem el, hogy arany a foglalata, mert csak 18 dirhembe került. Basil megvette nekem az egyik zöld köves fülbevalót, ugyanis az enyémből kiesett a kő. Meg most se vagyok benne biztos, hogy arányból van, és minden útikönyvbe azt írják, hogy itt olcsó az arany. Valóban, amikor a piacon jártam Deiraban a Mamaval, elvitt az Aranypiacra, mert szeretett volna venni magának valamit. Én kissé bizalmatlan vagyok minden ilyen áruval szemben. Aztán beültünk a kedvenc helyükre a folyó partján, ahová Vidaad mar nem tartott velünk. Nagyon kellemes volt, ők török kávét ittak es vízipipáztak (=sisa), én pedig szokás szerint frissen facsart ananászlevelet kértem. Pozitív csalódásként ért, hogy mennyire jó fej Ibrahim, nagyon jót dumáltunk. Eddig nem sokat szolt hozzám, így ez nem derült ki. Ebéd közben Basillal mindig a munkáról beszélgetnek, amiből 1 szót sem értek, pedig magyarul folyik közöttük a kommunikáció (ami persze a Mamat idegesíti, így ha tehetjük Basillal, mi angolul kommunikálunk egymással előtte). Ibrahim európai ruhában egészen más ember, mint amikor reggel elment valahova fehér dzsellabiaban és a hagyományos turbánban (nem tudom, mi a neve).

A kellemes esti beszélgetés után Ibrahim hazament, mi elmentünk joghurtot vasárloni, mert nyüszögtem, hogy nekem hiányzik. Semmit sem esznek, ami egészséges. Zenuba soha nem hajlandó salátát enni, a többiek is igen keveset esznek belőle, én vagyok az, aki majdnem az összeset képes megenni abból, amit kitesznek az asztalra. Kicsit idegesít, hogy Basil soha nem enged beleadni a kajába, és ha beülünk valahova akkor is ellenállhatatlan kényszert érez, hogy meghívjon. Hiába hozakodok elő az emancipációval, nem érdekli. Azt mondja, majd legközelebb meghívom, de ez idáig nem történt meg. A szupermarketekben az árak kb. olyanok, mint otthon; azért tűnnek kicsit olcsóbbnak, mert itt nincs adó, tehát, ha ÁFA nélkül számolom az otthoni árakat, akkor megkapom az ittenieket.

Itt, mint sok más hasonló országban vasárnappal kezdődik a hét (héberül is azt hívják első napnak), és péntek-szombat a pihenőnap. Mint már említettem, vasárnap délelőtt elmentem a Mamával a piacra, én nem akartam semmit venni, csak nézelődtem. Mondtam neki, hogy legfeljebb jó cipőt szeretnék venni. Rengeteget felpróbáltam, de egyik sem tetszett, nem volt igazán kényelmes, csak 1 csilivili ezüst cipőt találtam kényelmesnek, ami tánccipőnek beillik. Megvette nekem (500 Ft se volt mindössze), majd ki kell próbálnom mennyire tudok ebben a nem túl magas sarkú cipőben táncolni. Remélem, elkapnak, ha már a pesti táncos férfi barátaim lábán állok.

Örültem neki, hogy Vidaaddal kettesben tölthettem a délelőttöt, mert így volt időnk beszélgetni. Beigazolódott a sejtésem, Ibrahim azért nem enged el minket hosszabb útra a hétvégén, mert olyankor a tinédzserek is kocsiba ülnek és rengeteg balesetet okoznak. Nyilván a Ferrarit és a BNW sport kupét nyomjak a fenekük alá legalább 500 lóerős motorral. Nem is láttam 2.5 l alatti kocsit. Később beszélgettem erről Basillal, és talán elhiszi, hogy csak félt minket az apja, főleg az egy szem fiát, és szerinte akkor is viselkedhetne konzekvensen. Nos, igen. A másik, amit nem bír elviselni Basil, hogy gyerekként kezeli, ő nincs hozzászokva, hogy bárki is megmondja neki, mikor mit tegyen vagy korlátozza valamiben, az apja pedig ahhoz nincs szokva, hogy bárki is ellenszegüljön az ő szavának. Basil azt mondja, állandóan rugdalják, hogy miért nem megy el valahová délutánonként/esténként – főleg az első időkben -, amikor el akar menni, akkor nem engedik. A Mama szerint neki sziesztáznia kéne ebéd után, ha meg lefekszik aludni, akkor azt hallgatja, hogy ő csak állandóan alszik. Úgy érzi magát, mint nyuszika a rossz viccben: ha van rajta sapka azért, ha nincs azért. Én meg úgy érzem, hogy megpróbálok maximálisan megtenni mindent, amitől ő jobban érzi magát, de állandóan csak kritizálni tud, neki semmi nem jó, időnként hisztizik, majd a hisztije befejeztével közli, hogy ne hisztizzek – mire belőlem kitört a hangos röhögés. Másnap sikerült egy ilyen beszélgetés nyomán veszekednünk. Közölte, hogy aki ebbe az országba jön, az megbuggyan, otthon teljesen normálisan viselkedtem. Mondtam neki, hogy könnyű vele egyetérteni több ezer km távolságból a chaten, de most hogy látom, hogyan is viselkednek egymással, látom a másik oldalt, már nem teljesen ugyanaz a véleményem. Sosem töltöttünk ilyen hosszú időt együtt, eddig a 3 napos pozsonyi utunk volt a leghosszabb, amit kb. 3-4 évvel ezelőtt kaptam tőle szülinapomra. Más az, odahaza akar minden nap találkozni és pár órát együtt tölteni, mint két hétig összezárva lenni valakivel. Aztán nem ejtettünk több szót a témáról, inkább leültünk a számítógép elé megnézni a Blues Brothers-t és sört iszogatni. Olyanok vagyunk, mint egy házaspár: hazajön a munkából, elmeséli hogyan telt a napjai, milyen frusztrációk értek, mit kellett megcsinálnia (próbálok értelmesen nézni, de sokszor foglmam sincs az informatika milyen rejtelmeiről beszél, de nem mondtam el neki, nem akartam kedvét szegni). Lehet, hogy egyszer meg elolvassa a leveleim és egészen másképp fog vélekedni. Már mondtam neki, hogy kíváncsi lennek, mit tenne hozzá. Én pedig elmesélem, hogyan telt addig a napom. Mindannyian együtt megebédelünk, aztán elmegyünk valahová, esténként filmet nézünk, sörözünk vagy veszekszünk valamilyen hülyeségen. Ezt már korábban is tudtuk nyújtani. Azt hiszem, átlag családi életbe csöppentem itt bele. Elfelejtettem, mi az, alkalmazkodni másik 3-4 emberhez. Az én esetemben rövid távról beszélünk, így abszolút nem esik nehezemre.

Dubaj adatok, „Ohh Dubai!”: https://hu.wikipedia.org/wiki/Dubaj.