Észak-Írországot az ország többi részétől az Ír-tenger választja el. Helyzete alkotmányos szempontból különleges. Amikor 1921-ben Írország D-i része függetlenné vált, a hat É-i grófság – amelyeket ősi néven Ulsterként is emlegetnek (bár szigorúan véve Ulster csak három grófságot foglal magában) – az Egyesült Királyság része maradt.
A következő ötven év alatt Észak-írországnak saját regionális parlamentje volt, ám a kisebbségben levő római katolikus lakosság úgy érezte, hogy kizárják a hatalomból. 1921-ben a protestánsok száma közel kétszer annyi volt, mint a római katolikusoké. Az 199l-es népszámláláskor a lakosság 51%-a protestánsnak, 38%-a katolikusnak vallotta magát.
Az 1960-as évek végén vallási ellentéteken alapuló viszályok törtek ki, s 1969-ben brit csapatokat vezényeltek a térségbe a rend fenntartására, majd 1972-ben feloszlatták Stormontban az ulsteri parlamentet. A következő – években a római katolikusok, az egységes Írországért küzdő Ír Köztársasági Hadsereg (IRA), valamint a Nagy-Britanniával fenntartandó unió mellett síkra szálló számos félkatonai, terrorista csoport között dúló konfliktusok során 3210 személy vesztette életét.
Az 1985-ben létrejött angol-ír megállapodás, majd az 1993-ban kiadott Downing Street-i Nyilatkozat segítette az IRA által 1994 augusztusában bejelentett tűzszünet létrejöttét. A megállapodás állandó kormányközi konferenciát hozott létre, amelynek keretében ír és brit miniszterek megvitatják egyebek között a két terület közötti együttműködés és a biztonság kérdéseit. A nyilatkozat csupán alapvető elveket rögzített, közelebbről Ulster lakossága többségének azt a jogát, hogy döntsön a tartomány jövőjéről, de nem terjedt ki az írkérdés megoldására. A békefolyamatban újabb előrelépést jelentett, hogy 1995 februárjában a brit és az ír miniszterelnök közös „keretdokumentumot” fogadott el, amely az alkotmányos rendezésre irányuló javaslatokat tartalmazta. Sajnos a nyugalom nem tartott sokáig. 1996. február 9-én délután 6 órakor az IRA bejelentette a fegyverszünet felmondását, és már 7-kor óriási robbanás rázta meg a londoni kikötőt. Két ember meghalt, és több mint százan megsebesültek. 1997 júliusában az IRA újabb tűzszünetet jelentett be.
Nagy-Britannia volt a világ első, erősen iparosodott és városiasodott országa. Az 185 l-es népszámlálás idején már többen éltek városokban, mint falun. Viktória királynő uralkodásakor az ország jólétének alapját egyrészt az ún. „gyárkémény”-iparágak – pl. textilipar, szénbányászat, hajógyártás – teremtették meg, másrészt a birodalom könnyen elérhető gyarmati piacai.
A 20. sz.-ban Nagy-Britanniában, akárcsak a nyugati világ legtöbb országában, átalakult a gazdaság. Jól szemlélteti ezt, hogy míg 1955-ben még 850 működő brit szénbánya volt, addig számuk 1992-ig 50-re, majd 1995-re 31-re csökkent. A mezőgazdasági termelés az emberek napi életében egyre kisebb szerepet játszik:
1994-ben már csak a munkaerő 1%-a dolgozott a mező- és erdőgazdaságban, illetve a halászatban. Ugyanakkor az elmúlt fél évszázad folyamán a fejlődő szolgáltatóiparban kétszeresére nőtt a foglalkoztatottak száma, s ez a szám 1996-ben a munkaerő 76%-át tette ki.
Fejlett turizmus
A szolgáltatóiparban egyre több munkaalkalmat teremt a bővülő idegenforgalom, amely az 1980-as évek közepe óta a gazdaság második legnagyobb ága. 1994-ben több mint 20 millió külföldi kereste fel Nagy-Britanniát. Az ország az idegenforgalmi bevételek tekintetében jelenleg a világon a hatodik helyen áll.
A látogató tekintetét a jelennél sokkal inkább vonzzák a csaknem 1000 éve álló hatalmas katedrálisok – Canterbury, Durham, Ely vagy Lincoln székesegyháza. Az angol kultúrában fontos szerepet játszik a templomi éneklés: kiemelkedő esemény a Három Kórus Fesztiválja, amelyet felváltva Gloucester, Worcester és Hereford székesegyházában rendeznek meg. A számos művészeti fesztivál közül az egyik legrangosabb az Edinburghban évente, nyár végén rendezett, három héten át tartó nagy nemzetközi fesztivál.
Számos vidék és város irodalmi vonatkozásainak köszönheti nevezetességét. A Lake Districtet – az angol tóvidéket – Wordsworth, Coleridge és Southey neve, a romantikus Exmoort Lorna Doone, Ayrshire-t Burns, Yorkshire-t a Bronte nővérek, Dordetet Hardy neve tette híressé. Különösen látogatott Stratford-on-Avon, William Shakespeare szülőhelye (itt is temették el). A legfontosabb idegenforgalmi központ mégis a főváros, London, számos múzeumával, képtárával, színházi hagyományával, bevásárlóutcáival és a királyi családdal kapcsolatos látnivalóival.
Komoly fellendülést hozott a brit gazdaságban, hogy az 1960-as években jelentős kőolaj- és gázkészleteket találtak a kontinentális talapzatban. 1993-ban a part mentén több mint 5000 kút fúrása fejeződött be vagy volt folyamatban. Az 1980-as évek gazdasági élénküléséhez nagymértékben hozzájárult a földgázból és kőolajból származó számottevő bevétel. Nyolc éven át folyamatosan fejlődött a gazdaság; ez volt a háború óta eltelt időszakban a leggyorsabb ütemű növekedés.
A gazdagodás nem volt egyenletes, elsősorban a pénzügyi szektorban és D-en éreztette hatását. É-on és Közép-Angliában, ahol a fejlődés az ipari forradalom óta hagyományosan a nehéziparhoz kapcsolódott, ez a hatás lassabban érvényesült.
A gazdasági felvirágzás nemcsak olyan területeket érintett, mint Milton Keynes – az az új város, ahol az 1960-as években Harold Wilson kormánya létrehozta a szabadegyetemet – vagy a háború után létesült Harlow, Stevenage és Crawley, hanem fellendülést hozott a régebbi városokban is, például Swindonban. Hampshire-től a Chiltern-hegység völgyeiig a falvak lakossága megkétszereződött, s ez részben az elektronikai ipar gyors fejlődésének volt köszönhető, amely az új, fejlett technológiájú gazdaság egyik húzóágazatává vált.
Az 1980-as évek végén és az 1990-as évek elején azután ugyanezt a területet sújtotta legjobban a recesszió. A munkanélküliség 10%-ra nőtt. A visszaesés a vártnál nagyobbnak és tartósabbnak bizonyult, de az 1990-es évek közepén Nagy-Britannia kilábalt a válságból. Javult a vállalati irányítás, nőtt a termelékenység, az infláció csekély, a munkanélküliségi mutató pedig, bár nem megnyugtató, kisebb, mint Európa legtöbb más országában.
A gyáripar éveken át nehézségekkel küzdött, részben azért, mert kevés a belső beruházás (az állami és a privát szektorban egyaránt), részben a külföldi áruk versenye következtében. Míg a korábbi időszakban az importált gépkocsik piaci részesedése 15% volt, 1971 és 1982 között arányuk 45%-ra nőtt. A vegyipari termékeknél ez az arány 19-ről 33%-ra, az elektrotechnikai termékeknél 18-ról 49%-ra, a textíliáknál 17-ről 40%-ra emelkedett.
Megszűnt a brit hajógyártás, a Tyne és a Clyde folyó nagy hajógyárainak szerepét Dél-Korea vette át. 1994-ben az utolsó nagy brit autógyárat, a Rover-csoportot a német BMW vette meg – miközben 1994-ben az ország útjain vagy 20 millió autó közlekedett, tízszer annyi, mint 1952-ben.
A század első felében gyökeresen megváltozott a brit ipar szerkezete, egyre kevesebb kézben összpontosul a tulajdon. 1909-ben a gyáripari termékek felét 2000 vagy annál is több cég állította elő; 1970-ben a sokkal nagyobb mennyiségű termék felét már csak 140 vállalat gyártotta. Az utóbbi időben ezt az irányzatot megpróbálják visszafordítani. 1991 végén úgy 900 000-rel volt nagyobb a kisvállalkozások száma, mint 1979-ben.
