Egyik szomszédja segíti, a másik fenyegeti, gazdasága nagyon gyorsan fejlődik, de a politikai liberalizálódás akadozik.
Koreát régebben a „nyugodt reggelek földjének” hívták, de ma alig van nyugalom ebben a dinamikusan fejlődő iparú kelet-ázsiai országban. Az ÉNy-on lévő fővárostól, Szöultól Puszan DK-en fekvő kikötőjéig a gyárak füstfelhője elhomályosítja az eget. A földeken a buldózerek új autóutak és házak alapját készítik elő, megnyitva az utat a további ipari fejlődés számára.
A koreai falu szépségeit még mindig fel lehet fedezni, különösen a hegyes keleti vidékeken, ahol a hatalmas erdők számos állatfajnak adnak otthont. Vannak itt történelmi helyek is, például a több mint 1000 éves Kjongdzsu. A drámai változások jeleit egész Dél-Koreában meg lehet találni: az ország gazdasága még Japánénál is sokkal gyorsabban fejlődik.
A két említett ország abban is hasonló egymáshoz, hogy hihetetlenül gyors gazdasági fejlődésüket viszonylag szűkös természeti erőforrások mellett vitték végbe. Dél-Korea a Koreai-félsziget D-i felét foglalja el. A Koreai- szorostól az Észak-Koreát határoló Demilitarizált övezetig húzódik mintegy 400 km hosszan. Területe valamivel nagyobb, mint Magyarországé. Nagy részét hegyek borítják. A legnagyobb hegységek É-on és D-en, a K-i part mentén találhatók. A területnek csak 22%- át művelik meg. Főként a D-en és a Ny-on fekvő alföldek alkalmasak a művelésre. Itt a népsűrűség nagyon nagy, a városok főként ezen a területen alakultak ki.
A hazai szén és a vízenergia csak részben elégíti ki a gyorsan fejlődő ország energiaszükségletét. Olaja nincs, ezért fűtőanyag-szükségletének háromnegyedét kénytelen importból fedezni. A gazdáknak meg kell küzdeniük a monszun éghajlattal – a rendkívül hideg telekkel és a forró, nedves nyarakkal. A legfontosabb növény, a rizs fejlődéséhez viszont elegendő idő és csapadék áll rendelkezésre, ezért jó termést takaríthatnak be. Az ország számára fontos bevételi forrás a halászat.
Két erős szomszéd között
Mint különálló ország, Dél-Korea a II. világháború után keletkezett. 1910 és 1945 között csupán a japánok által uralt Koreai-félsziget D-i részét jelentette: ezen a területen akkor főként mezőgazdasággal foglalkoztak. A történelem során Kína szomszédsága mindig meghatározó volt, de az ősi koreai kultúra is fennmaradt.
Koreát először Szilla uralkodói egyesítették (Kjongdzsu központtal) a Kr. u. 7. sz.-ban. Ekkor az É-i Kogurjo és a D-i Pekcse királyságot Szilla kínai segítséggel legyőzte. Szilla fennhatósága alatt virágzott a kultúra, a művészet és a buddhista vallás.
1392-ben a kínai Ming-dinasztiával szövetkezett Li- (más néven Csoszon-) dinasztia szerezte meg a hatalmat. A főváros Szöul lett. A kultúra ebben az időszakban is virágzott. Ekkor vezették be a konfucianizmust és dolgozták ki a fonetikus ábécét. A 17. és 18. sz.-ban növekedett a külső befolyás – főként a kínai belharcok és Japán területi politikája miatt.
Az 1894-95-ös kínai-japán és az 1904-1905-ös orosz-japán háború után Korea japán protektorátus lett, majd 1910-ben japán uralom alá került. Japán uralta a félszigetet egészen 1945 augusztusáig, amikor D-en partra szálltak az USA csapatai. Az É-i részt az akkori Szovjetunió foglalta el. Végül Koreát a 38. szélességi fok mentén két megszállási zónára osztották. Akkoriban ez a megoldás ideiglenesnek tetszett, de a hidegháború elmélyülésével két rivalizáló állam kialakulásához vezetett, véglegesítve a megosztottságot: északon kommunista, délen a nyugati fejlődés útját követő állam jött létre.
1950 júniusában Észak-Korea csapatai meglepetésszerű támadást indítottak Dél-Korea ellen: ezzel kezdetét vette a koreai háború (1950-1953).
Az ENSZ főként USA-csapatokból álló hadserege visszaverte a kínaiak által támogatott észak-koreaiakat. 1953-ban létrejött a fegyverszünet. A tűzszüneti határvonal majdnem ugyanott volt, ahol a harcok kezdetén.
Dél-Korea Ipari országgá válik
1953-ban Dél-Korea kimerült, elszegényedett agrárország volt. A háború alatt városait és közlekedési hálózatát lerombolták. Az USA nyújtotta segély biztosította az ország túlélését, de az igazi fejlődés csak az 1960-as években indult meg. Exportot ösztönző gazdaságpolitikát vezettek be, és a meglévő erőforrásokat a könnyűipar (többek között a textilipar és a ruházati ipar), valamint a villamos és az elektronikai ipar fejlesztésére koncentrálták. Az 1970-es évek elejétől a nehézipar is gyorsan növelte termelését. A japán beruházások és a japán tapasztalatok átadása elősegítette az ipar fejlődését. Japán háború utáni gyors fejlődése sok szempontból kedvező hatást gyakorolt Dél-Korea fejlődésére is.
Dél-Koreában a lakosság jól képzett és szorgalmas, ugyanúgy, mint Japánban. Az utóbbi években a fizetések hatalmas ütemben emelkedtek. Ázsiában Japán után itt a legnagyobbak a gyártási költségek. Ahogyan a „felkelő nap országának” népe, Dél-Korea népe is nagyon fegyelmezett, mindenki elvégzi a rá háruló feladatokat, legalábbis ha gazdasági feladatokról van szó. A politika azonban teljesen más. A lakosság egyre nagyobb része zúgolódik a kormány önkényuralmi politikája ellen. A dél-koreai kormány eddig nem nagyon vette figyelembe az emberi jogokat, ezért nemzetközileg elítélik.
A két Korea
A kormány sikeres gazdaságpolitikát folytat, de az ország fellendülésében a legfontosabb szerepet mégis talán az játszotta és játssza ma is, hogy az emberek Észak-Koreára mint vetélytársra gondolnak. Ez abban nyilvánul meg, hogy minden területen szeretnék túlszárnyalni Észak-Koreát. Az invázió állandóan fenyegető veszélye nagy fegyelmet és céltudatosságot fejlesztett ki az itt élő népben.
Dél-Korea 633 000 fős, jól felszerelt hadsereget tart fenn, amelyet az USA 35 000 fős katonasággal támogat – így szeretnék elvenni az észak-koreaiak támadókedvét. Dél-Korea elméletileg demokratikus állam, de 1961 és 1993 között mégis nagy hatalommal rendelkező, önkényeskedő katonai vezetők irányították az országot. A politikai ellenzéket zaklatták és üldözték. Az 1987-es heves diáktüntetések hatására az elnök lemondott, a kormányzat beleegyezett, hogy utódját közvetlen választással jelöljék ki, és amnesztiát adtak az ellenzéki vezetőknek. A liberálisabb demokráciára való törekvés végül 1993-ban meghozta az eredményt: 32 éves katonai uralom után végre polgári vezetője lett az országnak Kim Jung Szam személyében. Elődeihez hasonlóan az ő vezetési stílusa sem nélkülözte a diktatórikus vonásokat, s kezdeti nagy népszerűsége 1997 elejére a mélypontra süllyedt, miután az egy életre szóló foglalkoztatottságot biztosító munkatörvények megreformálását tűzte ki céljául. Törekvései széles néprétegek életszínvonalát veszélyeztették, ezért lemondásra kényszerült.
Dél-Korea nagy mértéket öltő külföldi adóssága és a dél-koreai árukat fenyegető protekcionista intézkedések esetleg alááshatják az ország ma még virágzó gazdaságát. A jelen azonban nem erre utal: az ország hihetetlenül rövid idő alatt meggazdagodott, polgárai még álmodni sem mertek ilyen méretű fellendülésről egy generációval ezelőtt.
Az Észak- és Dél-Korea közötti viszony 1994-ben újra kiéleződött, amikor a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit nem engedték be Észak-Koreába. Felmerült ugyanis a gyanú, hogy Észak-Korea atomerőműveiben megpróbálják előállítani az ország első atombombáját. Az USA hadügyminisztériuma már elkezdte a következő koreai háború haditervének kidolgozását, a dél-koreai csapatok teljes készültségben várták, hogy üssön az óra. Az észak-koreai„nagy vezér”, Kim Ir Szen halála után enyhült a feszültség, mivel fia és utódja józanabb politikát folytat.
